szombat, május 04, 2013

Isten szolgálatára szentelt élet


Isten szolgálatára szentelt élet
„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
(Róma 12:1-2 MBT)

Pál apostol könyörgő szavakkal fordul testvéreihez, és kérve kéri őket, hogy hozzanak döntést Isten mellett. Sok mindent már megismertek, tudnak Isten akarata felől, de a tudás, az ismeret nem minden. Szükség van döntésre is. A tudás és az ismeret csak akkor ér valamit, ha a gyakorlatba átültetjük, így termi meg ugyanis a gyümölcsét. A döntést mindenkinek egyedül kell meghoznia. Isten mindenben segít, de a döntés a mi kezünkben van. Az Úr nem tud helyettünk dönteni, ezt a lépést nekünk kell megtenni.
A legbölcsebb istentisztelet, ha egész életünket az Úr szolgálatára adjuk át. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian lelkészek, papok vagy szerzetesek leszünk. Isten szolgálatában állni azt jelenti, hogy akármit teszünk, bármivel foglalkozunk, mindazon keresztül Isten neve dicsőül meg. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek” (1Korinthus 10:31). A legokosabb istentisztelet tehát, ha úgy döntünk, hogy mindent, amivel csak rendelkezünk, Isten szolgálatába állítunk. Ezzel a döntéssel engedélyezzük Isten Szentlelkének, hogy átvegye életünk felett az irányítást, és véghezvigye bennünk Isten csodálatos, személyre szabott tervét.
A nagyvilági életnek mindig is nagy vonzereje volt. Az ember hajlamos arra, hogy a kisebb ellenállás irányába haladjon. Az Istent nem ismerő világban sok mindent megengednek maguknak az emberek, olyat is, amelyek kimondottan ártalmasak, veszélyesek. Isten igéje óv attól, hogy kövessük a szabadosságot. Ezért mondja: „ne igazodjatok e világhoz”, hanem ezzel szemben igazodjunk ahhoz az ismerethez, amely felől meggyőződtünk, hogy helyes, jó és egyedül tökéletes. Igazodjunk Isten akaratához. A szövegből az is kiderül, hogy Isten akaratának felismerése vizsgálódást igényel! „Kapásból”, vagy „csípőből” nem lehet tudni. Isten igéjének ismeretére, bölcs élettapasztalatra és legfőképpen a Szentlélek vezetésére van hozzá szükség.
Életünk akkor lesz boldog és akkor tudunk hatékony, áldott szolgálatot végezni Isten oldalán, ha megvizsgáljuk mi az Ő akarat. Isten akarat pedig jó, kedves és tökéletes. Ki ne lenne azonnal kész egy ilyen akaratnak engedelmeskedni? Sajnos legtöbbször nem ilyennek látjuk Isten tervét, akaratát. Talán ezzel magyarázható az, hogy istenkövetésünk sokszor bőven von maga után kívánnivalót. Talán, ha több időt szánnánk arra, hogy elmerüljünk Isten akaratának megismerésében, vizsgálódásában és így lehetőséget adnánk Isten Lelkének arra, hogy tanítson bennünket, akkor minden bizonnyal keresztény életünk és szolgálatunk is jó, kedves és tökéletes lenne! Mi gátol meg abban, hogy így legyen? A rossz döntés, vagy döntések sorozata, illetve a jó döntés hiánya! Hát itt a lehetőség, hogy most dönts jól! Mi gátol meg abban, hogy meghozd azt a döntést, hogy mostantól odaszánod magad Isten szolgálatára, és ezt el is mondd Istennek? Tedd meg most!
Végezetül hadd álljon itt egy nagyszerű tanács arra vonatkozóan, hogy szülőként hogyan teremthetünk olyan körülményt, amely segíti gyermekeinket abban, hogy Istennek szentelt életet éljenek: „Azoknak az embereknek, akik Isten irányítása alatt álltak, ifjúkorukban nagyon egyszerű volt az élete. A természet közelében éltek. A gyermekek részt vettek szüleik munkájában, szemlélték a természet szépségét és titkait. Az erdők és mezők csendjében elmélkedtek azokról a fenséges igazságokról, amelyeket a későbbiekben szent megbízatásként adtak tovább nemzedékről nemzedékre. Az ilyen nevelés erős jellemű embereket formált. Korunkban az élet elfajult, mesterkéltté vált. Igaz, hogy nem térhetünk vissza a régi idők egyszerű szokásaihoz, de példát vehetünk róluk…” (Ellen Gould White, Előtted az élet, Budapest: Advent Kiadó, 1992. p.211)