szombat, március 09, 2013

Az Úr imádsága


„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.  A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.  És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”
(Máté evangéliuma 6:9-13)

Régóta ismerem ezt az imádságot. Időnként el is imádkozom. Lassan szoktam mondani, hogy a szavak mögötti tartalom kidomborodjon bennem. Igyekszem a mondanivaló mélyére látni, átélni, a szavak értelmét. Mostanában egyre többet gondolkodom ezen a mondaton: „bocsásd meg a mi vétkeinket…”. Könnyű ezt így, felszínesen mondani, de így is gondolom? Látom a bűneimet, aminek a bocsánatát kérem?
Tudom, hogy minden ember bűnös (Róma 3:10-11), ezek közé tartozom én is. Ezt nem nehéz kimondani, mert nem csak rólam szól. Ebben benne van a másik ember is, aki természetesen sokkal bűnösebb, mint én.
Mostanában úgy gondolom, hogy ezt a kérést sokkal inkább egyes szám első személyben kellene mondani, valahogy így: „Bocsáss meg nekem, mert bűnös vagyok!”. Ez így már sokkal nehezebb. Amikor kimondom, nem is tudom azonnal, mit kellene az Úrnak megbocsájtania. Aztán dereng egy-két emlék, amit nem is tartok olyan nagy bűnnek, de hát illik megvallani. Aztán eszembe jut a vámszedő, akiről ez van feljegyezve: „A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nekem bűnösnek!” (Lukács evangéliuma 18:13). Érzem én magam ilyen bűnösnek? Érzem azt, hogy nagy bajban vagyok és ennyire kell nekem a szabadítás, Isten bűnbocsájtó kegyelme?
Aztán eszembe jut egy idézet: „Számos bálványimádó elfogadta a keresztény hit egyes tanítását, miközben megtagadott más fontos igazságokat. Azt mondták, hiszik, hogy Jézus az Isten Fia, és hisznek halálában és feltámadásában is, de nem ismerték el bűnös voltukat, és nem érezték, hogy szükségük van megtérésre, életük megváltozására.” (Ellen Gould White, A nagy küzdelem, Budapest: Advent Kiadó, 1991. p.39.). Hogyan állok én ezzel? Ezen gondolkodom…
Aztán abbahagyom a miatyánk ima sorainak ismétlését és így kezdek imádkozni: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (Zsoltárok könyve 139:23-24).
Nem akarok vak lenni! Úgy akarom látni önmagam, ahogyan Isten lát engem: bűnösnek, nyomorultnak, szerencsétlennek, halálra ítéltnek! (Jelenések 3:17). Ugyanakkor vágyom látni az Ő felém nyújtott, átszegezett kezét is, miközben azt mondja nekem: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!” (János evangéliuma 8:11). „Bízzál fiam! Megbocsáttattak neked a te bűneid.” (Máté evangéliuma 9:2).
Ezután már csak azt tudom mondani: Köszönöm Uram, hogy megmentettél, köszönöm a kegyelmet! A tiéd vagyok egészen, tölts be teljesen a te Szentlelkeddel. Most értettem meg igazán, hogy addig, amíg nem tapasztaltam a bűnbocsánat örömét, nem is voltam Krisztusé. Vagyis az eszemmel az övé voltam, de a szívemmel csak mostantól vagyok az övé, mert tudom, mit tett értem (Róma 7:18–8:2). Köszönöm Uram, hogy mostantól már teljesen - az eszemmel és a szívemmel is - a Tiéd vagyok! Ámen!