szombat, február 09, 2013

Isten kovácsműhelyében


Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.
Példabeszédek 27,17

A kovács erős kezével keményen tartotta az izzó fémdarabot az üllőn, míg a másikkal emelte a kalapácsot, majd lecsapott. Aztán megint és megint. Éles szemeivel felmérte, hogy pontosan hová kell ütnie és a gyakorlat arra is megtanította, hogy mekkorát. A szikrák pattogtak szerteszét és az anyag lassan használhatóvá formálódott a kovács műhelyében.

- Mit lustulsz annyit? – kérdezte zsörtölődve a feleség. – Miért nem mégy már dolgozni időben, mint más rendes ember. De közben feltette a tűzhelyre a tejet melegedni, mert tudta, hogy a férje melegen szereti a kakaót, és akkor, mikor felkel az ágyból. Ő már több, mint egy órája talpon volt. Elkészítette az ebédre valót. Be is csomagolta és betette a barna táska aljára a termosz mellé. Néha megállt egy pillanatra, fájdalmasan megtapogatta a derekát.
- Kelek már, kelek. Ne morogj annyit. – mondta az ura, majd fél kézzel kitörölve az álmot a szeméből indult a fürdőszoba felé.
- De ne hagyd úgy a mosdót, mint máskor! Két napja is szedegethettem a szőrt a csempéről. Ki tudja, hogy borotválkoztál, vagy hol járt az eszed.
- Jól van, jól van. Csak hallgass már egy kicsit! Úgyis tudod, hogy mindent úgy fogok csinálni, ahogy mondod. – csitította.
- Tudom, csak nehezen szokom hozzá, hogy tényleg megváltoztál. – lábadt könnybe az asszony szeme. – Ne haragudj! – tette hozzá. A férfi megállt, visszanézett. Nem azt az asszonyt látta már benne, akinek állandó szidalmazása miatt nem volt kedve hazajönni a kocsmából, hanem azt a törődő feleséget, aki valóban volt. Aki segített neki és nem hagyta el, aki visszavárta, aki egészségét sem kímélve helyt állt, amikor neki kellett volna. Látta a barna táskát elkészítve, ami többet ért, mint bármilyen romantikus szerelmi vallomás. Mert minden nap, akkor is, amikor meg se érdemelte, a táska, benne az elkészített elemózsiával, minden reggel ott volt a széken. Így hát ellágyult szívvel visszalépett, majd megölelte a kedvesét:
- Bocsáss meg nekem! – kérte – Nem érdemlem meg, hogy így szeress.
- Te bocsáss meg nekem, hogy elüldöztelek itthonról az állandó panaszommal. – ölelte vissza az asszony. Egy pillanatra megállt az idő, majd indultak a dolguk után.