hétfő, február 04, 2013

Gyermeki alázat


„Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.”
Máté evangéliuma 18:4

„Ki a nagyobb?” Ki lesz a nagyobb? Ezek a kérdések foglalkoztatták a kedves tanítványokat, miközben Mesterül mást sem tett, mint önmagát megalázta, és engedelmeskedett a mennyei Atyának mindhalálig.

Aki Jézus mellett valami rangra, vagy emberi elismerésre vágyok, rossz úton jár. Aki a sikertelenségei, és eredménytelenségei kompenzálására vágyik a vallásos élet segítségével, az is csalódni fog.

A gyermekei alázat, melyet itt példaként állít Jézus, elsősorban az engedelmességről szól. Egy gyermek (akármilyen dackorszaka is van) általában engedelmeskedik a szüleinek. Minél kisebb, ez annál inkább igaz. Rá van szorulva szüleire, képtelen lenne gondoskodni önmagáról. Szüksége van rájuk.

Minél nagyobban vagyunk, annál inkább próbálgatjuk határainkat, és a végén már azt gondoljuk: „elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy senki ne mondja meg mit csináljunk!” Krisztus példája épp azt mutatta meg, hogy még Ő sem tartotta megalázónak, hogy kövesse a mennyei vezetést. Önként lemondott isteni előjogairól és úgy élt, ahogyan Ádámnak és Évának kellett volna: uralkodni, de mégis engedelmeskedni.

Az Édenben Isten átruházott valamit az uralmából, mert nekünk adta a teremtet világot, és azt kérte, hogy uralkodjunk rajta. Ez nem zsarnokságot és kizsákmányolást jelent, hanem felelős sáfárkodást, gondoskodást, miközben mindvégig tudom, hogy én is számon kérhető vagyok, és Istentől függök minden pillanatban.

Van mit tanulnunk a gyermeki alázatból, de még inkább a Krisztus-i szolgálatból. Az igazi „nagyság”, ebből fakad. Nem a „jogainkért” harcolunk, nem a rangot, az elismerést keressük, hanem tudjuk helyünket a világban, és elfogadjuk Isten szelíd vezetését.