szombat, október 20, 2012

Amikor kezébe vesz az Isten


„De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő rám árasztott kegyelme nem bizonyult hiábavalónak,”
1 Korinthus 15,10

A férfi magába roskadva ült, de észre sem vette, hogy az Isten tenyerén. Csak arra gondolt, hogy legalább ülni jó. Itt jó, nem zavarja senki és végre megpihenhet. Végre talált egy helyet magának, ahol legszívesebben örökre ott maradt volna a hevenyészetten kialakított vackában, hogy jólesőn sajnálja magát még jó sokáig. Addig, amíg jól esik. Mert ebben bajnok volt. Az önsajnálatban. Bárkit lepipált volna, ha kihívják egy versenyre, ahol arról kellett volna beszélnie, hogy ő milyen nyomorult, milyen szerencsétlen; hogy neki mennyire nem sikerül semmi. Bezzeg másnak…

És az Isten hagyta. Hagyta, hogy csak úgy üljön magának, és ne tegyen semmit. Hagyta, mert együtt érzett vele, hogy mennyire nehéz élni a földön, mert az Ő Fia is járt már ott, ahol ez a férfi járt. Érezte azt, amit az érzett és tapasztalt minden emberi nyomorúságot. Hagyta, hogy ne vegye észre, hol van; hogy a kezet, melyen ült puha alkalmatosságnak vélje és hagyta, hogy ne lássa, ez a kéz volt az, ami a próbákba, a tűzbe vitte. Ez volt, ami elkeseredett égő tűzbe tette, majd kivette, majd forróbba tette és ott tartotta sokáig, míg bőrén át nem tetszett az arany, a tiszta jellem.

Hagyta szeretetből, megértésből, de csak egy ideig. Mert aztán az Isten újra alkotni vágyott, mert még nem volt kész a férfi, nem volt kész a Jellem. És Ő nem végez félmunkát, jelszava az egész a tökéletes, a mennyei polgár, az igaz ember.

A férfi magába roskadva ült, de még nem vette észre, hogy az Isten tenyerén.

péntek, október 19, 2012

Megerősödve Krisztusban



„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján.”
1Korintus 1:3-8. Új Prot. ford.

Képzeld el, hogy kórházban fekszel egy nagy műtét után. Gyenge vagy. Sápadt. Enervált. Jártányi erőd sincs. És akkor jön a vizit, és orvosod azt mondja: „Ma egy olyan injekciót fog kapni, amitől azonnal lábra állhat. El fogja felejteni a műtét összes fájdalmát, a gyengeséget, erőtlenséget. Viszont csak egy feltétellel tudjuk önnek beadni ezt az injekciót. Ha kéri. Ugyanis nagyon sokan visszautasították már eddig. Mi pedig nem erőltetjük senkire. Sokan már annyira hozzászoktak betegségükhöz, hogy nem tudják elképzelni életüket nélküle. Nos hölgyem, kéri vagy nem kéri ezt az injekciót?” Micsoda balgaság egy ilyen lehetőséget visszautasítani. Pedig hány és hány ember teszi ezt!
Krisztus Jézus az Ő meg-, és ki- nem érdemelt szeretetét szeretné neked ajándékozni. Szeretne megerősíteni. Mondd ki már végre, hogy igen Uram! Szeretném! Erre vágyom. A saját erőmmel próbálkoztam eddig, de nem jutottam messzire. Kérlek, add a Te kegyelmedet. Mondd el neki, milyen hálás vagy a lehetőségért, és az Ő erejével állj végre talpra! Ma még megteheted. Holnap – lehet már késő lesz!

                                                               


csütörtök, október 18, 2012

Megijedni vagy félni?

De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek.  Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat. Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.
1Péter 3: 14-17

A történet szerint egy őrt álló katona elbóbiskolt az őrbódéjában. Minden olyan csendesnek, kellemesnek és nyugodtnak tűnt, nekidőlt a hátfalnak, a szemei egyre csak leragadtak, alig tudta nyitva tartani őket, lassan elveszítette az idő érzékét is, és minden egyszínű szürkeséggé vált. Nem is emlékezett rá, hogy mikor kapcsoltak ki teljesen az érzékszervei. Arra riadt, hogy valaki két kézzel megrázza a vállát. Amint kinyitja a szemét, hát a tábornok áll előtte. A  rémület kiült az arcára, levegő után kapkodott és megszólalni sem tudott. A tábornok a segítségére sietett, és mosolyogva ezt mondta: "Nyugodjon meg, katona! Nem az őrmestere találta meg!"

Mi is sokszor megijedünk, és hasonlóan ehhez a katonához, rosszul ijedünk meg. Félünk a körülményektől, a munkától, a munkanélküliségtől, a főnöktől, az anyagiaktól, a szomszédtól, a rendőrtől, a szülőnktől, a gyermekünktől, a feleségünktől, a férjünktől... Pedig nem nem kellene! Ők csak őrmesterek! Igen, néha ők is lehordanak bennünket, és van okunk lapulni, amikor rosszat teszünk velük szemben. Az örök sorsunk azonban mégsem tőlük függ!

Elsősorban Istennek tartozunk elszámolással. Neki akarjunk megfelelni, neki éljük az életünket! Ha ezt tesszük, akkor az őrmesterek is elégedettek lesznek. Ha pedig mésem lennének - hiszen Péter idejében is üldözték a keresztényeket - legalább a lelki békénk és az örök élet reménye megmarad nekünk!

Ráadásul mennyivel jobb a szerető és köynörülő Istentől félni!

szerda, október 17, 2012

Elsőkből utolsók


„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.”Márk evangéliuma 10. fejezet 31. vers

Ennek a Bibliai mondatnak lelki tanulságát, vagyis az elbizakodottság veszélyét, következményét tavaly saját bőrömön tapasztaltam meg, mikor életem első félmaratoni távját teljesítettem.

Mikor eldördült a startpisztoly úgy éreztem; erős vagyok, futok az elejével, megmutatom, hogy én is vagyok olyan jó, mint akik már több éve csinálják.

Mindez az első 8km-ig úgy ahogy ment, aztán éreztem ez mégiscsak túl gyors lesz, visszavettem, de már későn. Aztán a 17km-nél jött az igazi feketeleves… Miközben vánszorogtam a cél felé majd százan előztek meg. S ha nem is utolsóként értem be, de bizony csúnyán elfutottam magam.

Persze, a mai Ige nem az én esetemről szól, de ott eszembe jutott. És azóta hány és hány, ehhez hasonló ’lelki elfutást’ láttam és hallottam már.

Olyanokat, akik úgy szóltak, gondolkodtak, mint Isten népe Jézus korában. Saját hitetlenségüket és inaktivitásukat szüleik, nagyszüleik hitével próbálják palástolni: „Az én apám építette az imaházat”, „Már nagyapám is presbiter volt”, „Az anyám volt a legáldozatkészebb diakónus.”

Őskori tapasztalataik vannak, „Mikor még én is szolgáltam” „Mi ezt úgy csináltuk”. S mi van most? Bizony kínos csend ül sok imaórán, bibliatanulmány kezdetekor, mikor megkérdezik: „Volt valakinek tapasztalata a héten?” „Ki az, aki olvasta a tanulmányt?”

Bizony hitéletük ma nem több, mint rideg, begyakorolt  liturgia, valamiféle rutinvallásosság. Jól indultak, ám mivel saját maguk dicsőségét keresték, saját erőből próbáltak célba jutni, elfáradtak, kiégtek.

A futóversenyeken van szintidő, és a mezőnyt általában egy záró busz kíséri. S aki annyira belassul, hogy utoléri a busz, annak fel kell szállni, le kell adni a mérőchipet és nem léphet be a célterületre.

Jézus szavai ma egyben hívás és figyelmeztetés: „Gyere hozzám, ha elfáradtál” „Gyere, én erőt adok neked az utolsó kilométerekre” „Gyere, mert közeledik a bűn világának záró busza és aki megtorpan, az nem juthat célba.”

Én ezért „egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. (Fil.3:14)

kedd, október 16, 2012

Élj másokért






 Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa.   Máté evangéliuma 10,7






Sokan, sokszor kiáltanak fel „Csak ezt éljem túl!”
Az ilyen emberek élete „fekete árnyak sötétségétől éjszaka”- ahogy Túrmezei Erzsébet írja a Az én életem című versében. Céltalanul bolyongnak az élet útvesztőiben. Mi a megoldás, merre menjek tovább? „Fogok-e még boldogan menni napsugaras fényutakon?!” –kérdezik maguktól.

Mária valamikor keresztény volt. Bemerítkezett, férjhez ment, négy gyereke született. A gyerekek felnőttek, a férjével megromlott a viszonya, elvált. Valami többre vágyott, valami teljesebb életre, olyanra, amit eddig nem kapott meg. Kereste a boldogságot, sok emberrel megismerkedett. Találkozott valakivel, akibe nagyon beleszeretett. Ő teljesen más volt mint első férje, igazi „rosszfiú”. A hitvallása az volt, hogy „Utálom a vallást”. Pár hónapig boldogan éltek, de Mária nem bírta tovább, elköltözött, majd beadta a válópert.
A következőket mondta életéről: „A jeleket láttam már az esküvő előtt, csak nem akartam tudomásul venni...... rózsaszín köd........ nem bírtam azonosulni a nem tiszta életvitellel, a sok rendőrségi üggyel, amik már nem a múlt részei voltak, a közönnyel, azzal, hogy megfosztott az összes vagyonomtól és önmagamtól, aztán, szív és ész harca lett..... azt hittem naivul, hogy ő is úgy szeret ahogy én”

Kegyetlen hónapok következtek. Tudta, hogy jól döntött, hogy eljött, de a szíve visszahúzta. Olyan sok jó dolog történt vele, megoldódott a lakhatása, barátai, munkatársai bátorították, de ő csak a felhőket látta. Magára zárta az ajtót és behúzta a függönyt szobája ablakán. Eljárt dolgozni, de ezen túl csak magát emésztette.
„Magamért jöttem el, - mondta - ezekkel nem tudtam azonosulni, ezért nem mehetek vissza, mert az Isten kegyelmes volt hozzám.”

Mi lehet a megoldás Máriának? Hogyan tudja megtalálni ismét élete értelmét?

Ha nem látjuk a célt, nem is fogjuk elérni. Isten úgy teremtett meg bennünket, hogy feladattal bízott meg. Ha ma reggel felébredünk és kinyitjuk a szemünket, gondoljunk arra, „Mit akar Isten elvégezni velem? Milyen jót tehetek ma másokért?”.
Segítsünk ahol, és akinek tudunk, hogy a nap végén el tudjuk mondani „Ma sem éltem hiába”. A tetteinkkel prédikáljuk el, Elközelített a mennyeknek országa”

Jézus szereti Máriát, szeret bennünket és szeretne boldognak látni ma is. Ő lejött erre a bűnnel szennyezett földre, hogy arcul köpjék, megalázzák, ostorral verjék a hátát és végül keresztre feszítsék. Nem magáért jött ÉRTÜNK, MIATTUNK!

IGEN! Te érted is! A szeretete késztessen arra, hogy élj másokért.


Túrmezei Erzsébet: Az én életem

Az én életem a fekete árnyak
sötétségétől éjszaka.
Bús fejem felett balcsillagok járnak,
nem a reménység csillaga.
Az én életem vad lidérctüzeknek
vörös lángjától oly riadt.
Léptem nyomában kísértetek mennek
s táncot járnak tüzes ördögnyilak.
Az én életem a szüntelen bánat.
Lábam göröngyös rögutat tapos.
Halovány arcom átkos árvaságnak
halk könnyeitől harmatos.

Édes testvérem, hervadás tündére,
ki itt kopogsz a lelkemen,
mondd meg hitedre, csendes ősz hitére,
lesz-e még más az életem?
Fogok-e még boldogan menni
napsugaras fényutakon?!

Könnyektől fátyolos szememmel
a jövő titkát kutatom.




hétfő, október 15, 2012

Hitünk "haszna"


"Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Üdítsd fel azért a szívemet Krisztusban!" (Új Károli fordítás)
Filemonhoz írt levél 20.

Mi "haszna" van egy hívőnek? Sokszor sajnos semmi különös. Mégis miért lát, gondol, tapasztal másként dolgokat az, aki hitben jár?

Pál rövid kis levele Filemonhoz egy igazán baráti hangvételű írás, melyben jól látható az a különleges kötelék, melyet Krisztus teremt két (vagy több) ember között. A keresztények testvérnek nevezik egymást, mert egy az Atyánk, aki teremtett és megváltott bennünket. Ez a közös tudat, a lelki beállítottság olyan légkört teremt, ami önmagában is nagy áldás.

Filemon sokakat gazdagított életével. Kedvessége, szeretete Pál apostolt is mindig hálára késztette, mikor megemlékezett róla imádságaiban. Olyan hívő volt, aki sokak "hasznára" volt, aki felüdítette, megvidámította az embereket.

Ma reggel csak annyit kérek Istentől, hogy lehessek én is mások áldására. Legyek olyan keresztény, aki felüdít, megerősít másokat. Aki valóban Krisztus képviseli. Csatlakozol?

vasárnap, október 14, 2012

Kelj fel, és járj!


„Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”
Zsidókhoz írt levél 12:11


Az élet napról napra különböző kihívások elé állít téged. Megpróbál, és verejtékezve kell megtenned a következő lépést. Lábaid remegnek, zihálva kapkodsz levegő után, de nem adhatod fel. Még nem. És jól tudod, nem az az erős, aki soha nem zuhan a földre, hanem aki ezredszerre is talpra áll. 

De ha már nem akarsz felkelni.... Nem érted, miért is kellene még egy utolsó erőfeszítést belevinni, elég lenne inkább csak sodródni az árral, egyszer úgyis kikötsz valahol. Minek a küzdelem, minek a tartás, az elvek, ha mások szöges bakanccsal trappolnak tovább rajtad? Minek az újrakezdés, ha úgyis összedől a kártyavár? Mondd, minek? Nincs miért? Nincs már remény? 

Ma reggel Isten nyújtja feléd kezét, hogy felemeljen a fölről, hogy új életcélt, új erőt adjon neked mára, és majd holnapra is. Ő nem akarja, hogy feladd, és végigküzdi veled az utat. Szeretné, ha fejlődnél, ha formálhatna téged az Ő képmására, ha ember lehetnél igazán. 

Hát kelj fel, barátom, és járj! Lépj újra előre, lépj Istennel! Ma még nincs itt az ideje annak, hogy feladd. Ma még küzdened kell tovább, de lásd meg, nem vagy egyedül. Isten a te oldaladon áll, és nemsokára győztesként érhetsz a célba.