szombat, szeptember 22, 2012

Lesz Istennek ítélete felettünk!


„Azután ezt láttam: Trónokat állítottak föl, és egy öregkorú helyet foglalt, ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haj, mint a tiszta gyapjú. Trónja olyan volt, mint a lángoló tűz, s annak kerekei, mint az égő tűz.”
Dániel 7,9


Van egy csodálatos templom Paduaban, Olaszországban, ami arról nevezetes, hogy a híres középkori festő, Giotto di Bondone a falára festette saját evangéliumát 1306-ban. Mivel a kor emberei közül kevesen tudtak olvasni, számukra a képek mesélték el Jézus Krisztus történetét. És ezek a képek valóban megindítóan beszélnek. Aki belép a templomba szinte átélheti mindazt, ami Jézussal történt. Láthatja a születését, nevelkedését, csoda tetteit, szenvedését és halálát, végül feltámadását is. Aztán a szemlélő elindul kifelé a templomból és ekkor, a legvégén szembesül Giotto utolsó üzenetével. A kijárat teljes falfelületén az utolsó ítélet képe bontakozik ki a félhomályból. Egyszerre felemelő és megborzongató. A hatalmas kép középpontjában az ítélkező Krisztus áll, mellette az apostolok, fölötte az angyalok serege, kik a világ négy égtája felől összegyűjtötték az embereket. Az ajtó fölött közvetlenül, szintén középen áll a kereszt, ami elválasztja egymástól az üdvözültek és a kárhozottak seregét. Az előbbiek a dicsőségből, míg az utóbbiak a szörnyű szenvedésből részesednek, ahogy kijár nekik. A pokol kínjai nagyon szemléletesen vannak ábrázolva. A festő korának kínzó módszerei elevenednek meg és kerülnek át az örökkévalóság dimenziójába. Milyen félelem szállta meg azokat, akik akkor léptek ki a templomból. Rettegtek attól, hogy mindennapi borzalmaik várnak rájuk az örökkévalóságban, ha istentelenül élnek.

Ma a középkori egyház félelmet árasztó Istenképe már a múlté, és ez így helyes. Úgy kell látnunk az Atyát, ahogy Krisztus mutatta be nekünk itt, a földön jártakor. Úgy kell gondolnunk Istenre, mint aki nem gyönyörködik a meghaló halálában! Úgy kell ismernünk Őt, mint a tékozló fiú megbocsátó, fiát visszaváró apját, kinek türelme, szeretete soha el nem fogy. De nem szabad a másik végletbe sem esnünk. Mert igaz, hogy Ő könyörülő és irgalmas Isten, aki késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, de ugyanakkor igazságos is. Mert nem hagyhatja, hogy az a temérdek igazságtalanság, ami a történelmünk alatt megtörtént, büntetlenül maradjon. Isten igazságossága késztet bennünket ma is arra, hogy Krisztus erejét igényelve ma is szentül akarjunk élni a világban! Mert lesz Istennek ítélete felettünk!

péntek, szeptember 21, 2012

Istenünk, Atyánk



„Mert te vagy a mi atyánk. Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te Uram, te magad vagy a mi atyánk, régtől fogva "Megváltónk" a neved.”
Ézsaiás 63:16.

Voltál-e úgy, hogy nem a megfelelő helyre mentél ügyedet intézni? Nemrég egy orvosi papírt kellett beadnom. Kinéztem az interneten a címet és elküldtem. Néhány nap múlva jött egy levél, amely arról szólt, hogy nem a megfelelő helyre ment a kérvényem, de ők jó helyre továbbították.
Olyan is előfordult, hogy nem a megfelelő személyt szólítottam meg. Egy kedves hölgy egy tábort vezetett. Elvitte a gyerekeket strandra. Amikor vége lett a fürdésnek, kezdte összegyűjteni a gyerekeket. Egy gyerek eléggé vonakodott vele menni. Kiderült, nem az ő csoportjához tartozik.
Tehát, néha rosszul címezzük a kéréseinket, nem a megfelelő helyen keresünk segítséget.
A mai reggeli Ige arra emlékeztet, hogy csak egy Valaki van, aki segíteni tud, az ATYA, a mi Istenünk. Ábrahám – bár kiemelkedő a hite, az Istennel való kapcsolata – nem tudna akkor sem segíteni, ha élne. És ez a helyzet Jákóbbal is, aki a zsidóság ősatyja.
Csak Istennek van:
-          féltő szeretete
-          végtelen hatalma
-          irgalmas szíve

Csak Ő válthat meg. Most is ott van a vonal túlsó végén. Tárcsázz!

csütörtök, szeptember 20, 2012

Vigasztaló üzenet

"Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek.  Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá!"

Ésaiás 40:1-4

Aki a Föld nevű bolygón él, biztosan van legalább egy vérző seb a lelkében. Van, akinek több is. Van, aki bevallja magának, van, aki tagadja. Van, akinek szomorúságot okoztak, van olyan, aki okozza a szomorúságot. A múlt sokszor kísért, a jövő félelmetes: tehát reménységre és vigasztalásra van szükségünk. Mi sokszor vagyunk nyomorúságos vigasztalók: "Majd csak lesz valahogy!", "Soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna", "Fel a fejjel". Ha igazán baj van, ezek egyike sem segít.

Isten nemcsak szavakkal vigasztalja népét, hanem valóságos segítséget nyújt. A "megbocsátattak neked a bűneid" üzenetnél nincs felszabadítóbb mondat a világon. Mindezt Isten mondja, Akinek valóban van joga bűnöket megbocsátani, mert Ő Maga bűnhődött mindannyiunk bűnéért.

Isten, amikor azt üzeni, hogy letelt a rabságunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy hazamehetünk a börtönből, hogy a börtön sebeivel és priusszal folytassuk az életünket - ami lehet, hogy nehezebb, mint a börtönben élni -, hanem örökre elfelejt minden bűnt és az örök öröm és boldogság kezdődik, ahol már nincs több bánat és fájdalom.

Isten már nagyon szeretné a Hozzá hűségeseknek odaajándékozni ezt a gyönyörű világot. Ehhez már csak egy dolog kell: út az érkező Királynak. Út a szívünkben Istennek, út a másik emberhez. Tegyünk el az útból minden bálványt és szokást, amelyek akadályozzák a Király érkezését! Ahol nincs, ott legyen jó, ahol rossz van, ott is teremjen jó. Ami egyenetlen és békétlen, ott legyen egyenesség és béke. Ha ez megvalósul, már itt a bűnös Földön is kis Mennyországban élhetünk, amíg várjuk az igazit.

szerda, szeptember 19, 2012

Isten örök beszéde


„Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!”
 (Ézsaiás könyve 40. fejezet 8. vers)

Gondolkodtál már azon, milyen úton került kezedbe a Biblia eme néhány sora? Kr.e. VIII. században Ézsaiás próféta Isten ihletésére leírta, vagy leíratta egy bőrdarabra az Úr szavát, intését, bátorítását.

Sajnos, akkor ennek a felhívásnak nem volt foganatja, a hitehagyás nőtt, jött a babiloni fogság, a görögök, rómaiak, a középkori inkvizíció, de mindig volt, aki lemásolja, élete árán rejtegesse, aztán továbbadja.

Bizony Sátán célja, hogy ne halljuk, ne lássuk, ne kutassuk Teremtőnk tanácsait. És hogy mindezt milyen ravaszsággal végzi, erről ír E.G.White:

„Amikor a tévelygés egyik megjelenési formája lelepleződik, Sátán csupán más álarc alá rejti azt, és a tömegek éppoly mohón fogadják el, mint azelőtt. Amikor az emberek felismerték Róma félrevezető szándékát, és Sátán nem tudta általa rávenni őket Isten törvényének áthágására, el akarta hitetni velük, hogy minden vallás csalás, a Biblia pedig mese.” (Nagy küzdelem 255.o.)

S ha szétnézünk környezetünkben, tapasztalhatjuk elérte célját. Manapság, még magukat hívőnek nevező emberek sem olvassák, forgatják a Szentírást, mondván; attól még jó emberek vagyunk.

De; „Nem elég a jó szándék. Nem elég azt tenni, amit az ember helyesnek vél, vagy a lelkész helyesnek mond. Üdvösségünk forog kockán. Minden embernek személyesen kell kutatnia a Szentírást.” (uo.532.o.)

Így, ha hisszük, hogy egy világméretű küzdelem részeseiként örök életünk függ attól, hogy a ’Kígyó’, vagy a ’Bárány’ hangjára hallgatunk, akkor bizony minden pillanatban, minden szavunkat, minden tettünket az Ige tanításával összhangba kéne hozni.

S ha majd eljön az idő, hogy nem olvashatjuk, nem hallgathatjuk többé Isten szavát, akkor Jézus ígérete szerint a Szentlélek fogja eszünkbe juttatni, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy még most, ma reggel megtanuljuk.

„Ahhoz, hogy a veszély idején Isten Lelke eszünkbe juttathassa Krisztus tanítását, előbb azt szívünkbe kell zárnunk.” (uo.534.o.)

Ismételgesd tehát: „Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!”
 (Ézsaiás könyve 40. fejezet 8. vers)

kedd, szeptember 18, 2012

Az Isten, aki harcol érted


„Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, a ki teremté a föld határait? nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsesége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét  megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és    nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”         Ésaiás könyve 40,28-31


Itt jön a nagy kérdés. Vajon, mit csinál Isten, amikor kutyaszorítóba kerülünk? Ha a mentőcsónakba szivárog a víz? Ha a mentőkötél elszakad? Amikor az utolsó fillér is elfogy, és ott van még egy kifizetetlen számla? Amikor az utolsó remény elment az utolsó vonattal? Ilyenkor mit csinál Isten?
Azt tudom, hogy mi mit teszünk ilyenkor. Tövig rágjuk a körmünket. Idegesen járkálunk fel s alá. Beveszünk egy nyugtatót.
De Isten mit csinál? Ez egy nagy kérdés, igazán nagy. Mi van, ha alszik? Akkor nekem annyi! És ha kinevet? Akkor végem van. És ha a fejét csóválja karba tett kézzel? Akkor nekem lőttek. Kedves barátom, ideje kiderítenünk. Mit csinál Isten?
Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a kérdésnek. Képzeljünk el egy párbeszédet egy újságíró és Mózes között. A Mózes és a Szentföld Press (SZP) riportere között zajló interjú arra a kérdésre keresi a választ, vajon mit csinál Isten, amikor bajban vagyunk?

SZP: Meséljen nekünk a konfliktusról, ami az egyiptomiak és önök között történt.
MÓZES: Ó, az egyiptomiak – hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszok, mint a kígyó!
SZP: De sikerült megmenekülniük, ugye?
MÓZES: Csak miután ők elsüllyedtek.
SZP: A Vörös-tengeri konfliktusra gondol?
MÓZES: Igen. Ijesztő volt!
SZP: Mondja el, mi történt.
MÓZES: Nos, a Vörös-tenger volt az egyik oldalon, az egyiptomiak pedig a másik oldalon.
SZP: Megtámadták őket?
MÓZES: Viccel? Fél millió vályogtégla készítővel? Nem, népem túlságosan félt. Vissza akartak menni Egyiptomba.
SZP: Visszavonulást rendelt el?
MÓZES: Hova? A tengerbe? Nem voltak csónakjaink. Nem tudtunk sehová sem menni.
SZP: Mit javasoltak a vezetői?
MÓZES: Nem kérdeztem őket. Nem volt rá idő.
SZP: Hát akkor mit tett?
MÓZES: Azt mondtam nekik: „Csak álljatok veszteg, és meg fogjátok látni az Úr szabadítását.”
SZP: Miért akarta, hogy veszteg maradjanak?
MÓZES: Azért, hogy ne álljanak Isten útjába. Ha az ember nem tudja, mit tegyen, akkor a legjobb, ha megvárja, amíg az Úr cselekszik.
SZP: Ez egy furcsa stratégia, nem gondolja?
MÓZES: Igen, ha elég nagyok vagyunk a csatához. De ha a csata nagyobb, mint mi, és azt akarjuk, hogy Isten átvegye, akkor ez minden, amit tehetünk.
SZP: Beszélhetnénk valami másról?
MÓZES: Természetesen, ez az ön lapja.
SZP: Nem sokkal a megmenekülésük után…
MÓZES: A megszabadításunk után.
SZP: Nem mindegy?
MÓZES: Nem. Nagy a különbség. Ha valaki megmenekül, akkor azt ő maga hajtja végre. Ha valakit megszabadítanak, akkor azt valaki más hajtja végre.
SZP: Szóval, nem sokkal a megszabadításuk után harcolniuk kellett az ammo… amala… na, nézzük csak, valahol itt van nekem felírva…
MÓZES: Amalekitákkal.
SZP: Igen-igen, az amalekiták.
MÓZES: Hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszak, mint a kígyó.
SZP: De győztek, igaz?
MÓZES: Isten győzött.
SZP: Jó, Isten győzött, de ön harcolt. Ön volt a csatamezőn.
MÓZES: Tévedés.
SZP: Hogyan? Ön nem vett részt a csatában?
MÓZES: Nem, ebben nem. Amíg a seregünk harcolt, én fogtam két barátomat, Áront és Húrt, és felmentünk a hegytetőre. Mi ott fent harcoltunk.
SZP: Egymással?
MÓZES: A sötétséggel.
SZP: Karddal?
MÓZES: Nem, imával. Én csak felemeltem a kezeimet Istenhez, mint ahogy a Vörös-tengernél, csak ezúttal megfeledkeztem a botomról. Amikor fent tartottam a kezem, a seregünk győzött. Amikor leeresztettem a kezem, a seregünk veszített. Így megkértem a barátaimat, hogy segítsenek tartani a kezeimet, míg végül győztünk és az amalekitákból történelem lett.
SZP: Na, várjunk csak. Ugye nem azt akarja mondani, hogy számított valamit, hogy felemelt kezekkel állt a hegy tetején?
MÓZES: Lát maga körül amalekitákat?
SZP: Nem találja furcsának, hogy a sereg vezére a hegytetőn marad, miközben a katonái a völgyben harcoltak?
MÓZES: Ha a csata a völgyben zajlott volna, lementem volna, de nem ott zajlott.
SZP: Elég furcsa egy stratégia.
MÓZES: Gondoljon csak bele, ha az édesapja nagyobb, mint a fickó, aki önt gyepálja, nem kiabálna neki?
SZP: Tessék?
MÓZES: Ha egy alak megtámadná, és az apja, aki azt mondta, hívja őt bármikor, amikor segítségre van szüksége, hallótávolságon belül van, mit tenne?
SZP: Hívnám az apámat.
MÓZES: Hát pontosan ezt teszem én is. Ha a csata túl nagy, kérem Istent, hogy vegye át. Hagyom, hogy harcoljon értem.
SZP: És ez működik?
MÓZES: Látott mostanában zsidókat piramisokat építeni?
SZP: Na, nézzük csak, jól értettem-e. Tehát egyszer úgy győzték le az ellenséget, hogy nyugton maradtak, máskor pedig úgy nyerték meg a csatát, hogy ön felemelte a kezét. Mégis, honnan jöttek ezek az ötletek?
MÓZES: Hát, ha elmondanám, úgysem hinne nekem.
SZP: Tegyen egy próbát.
MÓZES: Az úgy volt, hogy egyszer csak észrevettem egy égő csipkebokrot…
SZP: Talán mégis igaza van. Ezt inkább meghagyjuk a következő alkalomra.
Nos, mit gondolsz? Mit csinál Isten, amikor nehéz helyzetbe kerülünk? Ahogy Mózes történetéből is kiderült: harcol! Harcol értünk. Belép a ringbe, a sarokba irányít minket, és átveszi a harcot.
„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2 Mózes 14:14)
Az Ő dolga a harc, a mi dolgunk pedig a bizalom. Csak bízz Benne. Ne próbáld meg irányítani, vagy megkérdőjelezni. Semmi többre nincs szükség.
„Csak Ő az én Kősziklám és Szabadulásom; Ő az én Oltalmam, azért nem rendülök meg” (Zsoltárok 62:7 - Károli).
Max Lucado

hétfő, szeptember 17, 2012

Istentől rendelt feladat


"Mordokaj azonban ezt üzente vissza Eszternek: Ne gondold magadban, hogy te a király palotájában megmenekülhetsz a többi zsidó közül. Mert ha te most hallgatsz, más módon lesz enyhülésük és szabadulásuk a zsidóknak, te viszont elveszel, és atyád háza is elveszik. És ki tudja, talán éppen e mostani idő miatt jutottál királyságra!"
Eszter könyve 4:13-14

Eszter királynő története nagyon szép példa arra, hogy Isten hogyan képes szabadítást adni népének a legnehezebb időszakban is. Izraelnek mindig is voltak ellenségei, és Sátán, aki a vesztüket akarta most különösen közel került a győzelemhez.

Hámán, a méd-perzsa birodalom "Hitlere", személyes bosszútól indíttatva ravasz csellel arra vette rá Ahasvérós királyt, hogy a rabszolgaként odahurcolt zsidókat mészároltassa le. A király belement a dologba, bár valószínűleg nem sejtette döntésének súlyát és következményeit. A visszavonhatatlan" rendelet végrehajtását végül Eszter királyné közbenjárása akadályozta meg, aki maga is zsidó származású volt, tehát a király majdnem megölette saját asszonyát. A történet végül jól végződik, hiszen a zsidók megszabadulnak, melynek emlékét őrzi ma is a purim ünnepe.

Van ennek a történetnek egy láthatatlan szála is. Isten és Sátán között ma is folyik a harc, melyben mindkét fél emberi eszközöket is felhasznál. Mindig voltak gonosz, pusztító emberek, és mindig voltak akik, "szabadítóként" jelentek meg a bajban.

Eszter a saját életét kockáztatta mikor hívás nélkül belépett a király elé. Mégis, miután imában felkészült erre az alkalomra, bátran szólt, és Isten küldte a szabadítást.

Istennek ma is ilyen emberekre van szüksége. Lehet, hogy eddig Eszter csak a szépsége miatt volt emlékezetes, de innentől kezdve úgy tekintettek rá, mint megmentőre. Az kritikus pillanatban megtette, amit kellett.


Kész vagy-e arra, hogy akár ma, akár később, szólj ha kell, hallgass, ha kell, és megtedd azt amit tenned kell. Tisztában vagy-e azzal, hogy tetteid, szavaid mások életére is óriási hatással lehetnek? Kérjünk Istentől bátorságot és erőt, hogy az oldalán állva, mások szabadítói lehessünk.

vasárnap, szeptember 16, 2012

Szeretlek...


„Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”
János evangéliuma 14:21

Szeretetre vágyik minden lélek ezen a Földön. Éhezzük, szenvedünk hiányától, de a padlás már megtelt a hangzatos szavaktól. Már nem kell több „Holnap ígérem, máshogy lesz...”, sem „Annak ellenére, amit tettem, én még mindig szeretlek”. Elég volt a fedezet nélküli álom-szavakból. Elég volt a valótlan fogadkozásokból. 

Tettekre van szükség, mégpedig csak annyira, amennyit az a tíz parancs kér tőled. Semmi többre. Csak annyira, hogy tiszteld a másikat még akkor is, ha más a véleménye. Csak annyira, hogy ne engedj negatív különbséget tenni ember és ember, nő és férfi, fehér és fekete között. Csak annyira, hogy védd a másik életét, és elégedj meg azzal, amit te kaptál Istentől. Szeresd tettekkel azokat, akik körülötted élnek, és nézd mindig az érem mindkét oldalát, csak a jót add tovább a másikról. 

Arra az egyre van szükség, hogy végre megérezd igazán Isten szeretetét, aki mindezeket már akkor megtette, amikor te még átkoztad nevét, vagy figyelembe sem vetted jelenlétét; amikor minden rosszért Őt okoltad igazságtalanul, és olyan dolgokat adtál tovább róla, melyeknek a fele sem volt igaz. Ő már akkor gondoskodott rólad, amikor te még két kézzel hadakoztál ellene. Ha ezt egyszer végre igazán megérzed, nem lesz kérdés számodra, hogy szeresd-e a másikat. 

Isten ma reggel csak annyit kér tőled, engedd, hogy előbb ő szeressen, aztán pedig add tovább másoknak, amit tőle kaptál. Csak ennyi az egész...