szombat, december 08, 2012

Attól, hogy mondod...


A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az ÚR, a Seregek Istene - ahogy mondogatjátok.
Ámósz 5,14


Gyermekkorban természetes, hogyha azt mondod, lovag vagyok, az úgy is van. És pár pillanat múlva már küzdesz a sárkányokkal. Hiszünk a kimondott szó erejében, de mire felnövünk, meg kell tanulnunk, hogy attól, hogy kimondunk valamit, még nem válik valóra. A felnőtt-lét lényege, hogy megértjük, a képzeletünknél többre van szükségünk ahhoz, hogy megvalósítsuk álmainkat. Mégpedig reális, célközpontú tettekre.

Mi, hívő emberek néha mégis gyermekként vagyunk keresztények, mert elfeledkezünk a tettek fontosságáról. Azt gondoljuk, csak hinnünk kell és megtörténik. Kimondjuk: „Az Úré vagyok, átadom magam neki.” – és azt gondoljuk ez elég, mert ez egy varázsige és mágikusan valóra váltja, amit akarunk.

Az ókori Izráel gyakran mondogatta: „Az Úr népe vagyunk, az Úr választottai vagyunk.” – és azt gondolták, ez így is van és így is marad. Noha valóban az Úr népe voltak, ez még nem mentette meg őket a katasztrófától. Mivel csak szavaikkal tisztelték Istent, de cselekedeteik egészen másmilyenek voltak, Isten megengedte, hogy az asszírok, majd később a babiloniak fogságba vigyék őket, a templomot, pedig lerombolják. A lecke kemény volt, és nehéz.

Lelkiekben is felnőtté kell válnunk. El kell jutnunk a felnőtt korra, a Krisztussal ékeskedő kor teljességére, és ez azzal jár, hogy amit mondunk, azt tetteink is követik. Azzal jár, hogy az imádságot nem tekintjük többé valamiféle varázslatnak, hanem felvállaljuk keresztény felelősségünket Isten művében.