szombat, október 20, 2012

Amikor kezébe vesz az Isten


„De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és az Ő rám árasztott kegyelme nem bizonyult hiábavalónak,”
1 Korinthus 15,10

A férfi magába roskadva ült, de észre sem vette, hogy az Isten tenyerén. Csak arra gondolt, hogy legalább ülni jó. Itt jó, nem zavarja senki és végre megpihenhet. Végre talált egy helyet magának, ahol legszívesebben örökre ott maradt volna a hevenyészetten kialakított vackában, hogy jólesőn sajnálja magát még jó sokáig. Addig, amíg jól esik. Mert ebben bajnok volt. Az önsajnálatban. Bárkit lepipált volna, ha kihívják egy versenyre, ahol arról kellett volna beszélnie, hogy ő milyen nyomorult, milyen szerencsétlen; hogy neki mennyire nem sikerül semmi. Bezzeg másnak…

És az Isten hagyta. Hagyta, hogy csak úgy üljön magának, és ne tegyen semmit. Hagyta, mert együtt érzett vele, hogy mennyire nehéz élni a földön, mert az Ő Fia is járt már ott, ahol ez a férfi járt. Érezte azt, amit az érzett és tapasztalt minden emberi nyomorúságot. Hagyta, hogy ne vegye észre, hol van; hogy a kezet, melyen ült puha alkalmatosságnak vélje és hagyta, hogy ne lássa, ez a kéz volt az, ami a próbákba, a tűzbe vitte. Ez volt, ami elkeseredett égő tűzbe tette, majd kivette, majd forróbba tette és ott tartotta sokáig, míg bőrén át nem tetszett az arany, a tiszta jellem.

Hagyta szeretetből, megértésből, de csak egy ideig. Mert aztán az Isten újra alkotni vágyott, mert még nem volt kész a férfi, nem volt kész a Jellem. És Ő nem végez félmunkát, jelszava az egész a tökéletes, a mennyei polgár, az igaz ember.

A férfi magába roskadva ült, de még nem vette észre, hogy az Isten tenyerén.