szerda, szeptember 12, 2012

Önfeláldozó szeretet


„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”
 (János evangéliuma 15. fejezet 13. vers)

Mikor az önfeláldozó szeretetről beszélünk mi lelkészek, igehirdetők legtöbbször valamilyen drámai, tragikus történetet használunk illusztrációként.

„A hídkezelő, aki a kisfiát áldozza fel, miközben átrobog a gyorsvonat”,
„a te gyermeked vére menti meg a világot a fertőző betegségből”

Ezek a példák azonban mind sántítanak abban, hogy a fiú mindenhol, mint passzív szenvedő van jelen, szemben a Bibliai Megváltó történetével. Hiszen Jézus nem véletlenül halt meg, nem kényszerítették rá, hogy eljöjjön a földre és szenvedjen a kereszten.

Önként vállalta mindezt, sőt eleve, az ember megteremtése előtt már elhatározta, hogy bármi történjék, Ő az életével vállal felelősséget.

Mi az önfeláldozó szeretet, az önfeláldozó élet?

Ezek szerint nem az, hogy „én már annyit szenvedtem miattad, míg felneveltelek…”; „hát tudod nem érdemled meg, de megteszem, hogy lásd milyen jó vagyok hozzád…”; „ha tudnád mit kellett elviselnem miattad…”

Bizony könnyebb egyszer heroikus mártírnak lenni, mint csöndben önként levinni a szemetet, elmosogatni az edényeket, felseperni, felmosni…

Jézus önfeláldozó szeretetének nagysága nem abban áll, hogy egyszer meghalt a kereszten, hanem, hogy „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:20), vagyis a mindennapi, legparányibb gondjainkkal is törődik.

„Nincs senkiben nagyobb szeretet…” - mondja az Ige, de Jézus élete rácáfol minderre, mert Ő nemcsak a barátait szereti mindenekfelett, hanem az ellenségeit is. „Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”(Róm.5:8)

Más szavakkal, összefoglalva; „Ő nem meghalt, nem értünk, hanem miattunk és él, de nem miattunk, hanem értünk.”

Így hív ma reggel, hogy kövesd példáját és viszonozd szeretetét!