szombat, április 28, 2012

Ábrahám nyomdokain


Nem kételkedett Isten ígéretében hitetlenül, hanem erős maradt hitében és megadta az Istennek járó tiszteletet. Meg volt győződve, hogy van hatalma ígéretének beváltására. Ez szolgált megigazulására. De nem csak miatta van megírva: „(Megigazulására) szolgált” - hanem miattunk is. Nekünk is arra szolgál, ha hiszünk abban, aki föltámasztotta halottaiból Urunkat (Jézus Krisztust), aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt.”
Róma 4,20-25

Az öregember a fia után ment fel a hegyre, kezében a késsel és a tűzzel. Csak nézte sudár termetét, fiatal kora ellenére izmos, arányos testalkatát, délceg járását. Ahogy a fejét tartotta, az anyjára, Sárára emlékeztette. Hogy fog belenézni az asszony szemébe – gondolta –, ha egyedül tér vissza hozzá a szolgákkal? Hisz ez a fiú minden reményük, öregségük gyümölcse, Isten csodálatos ajándéka, akit meg sem érdemeltek. Igen, itt a hitetlenségük következménye, a próba, amit ember el nem viselhet, fel sem foghat. Hogy adhatná vissza őt, hiszen még csak most kapta. Még alig pelyhedzik a szőr az állán, még nem ismert asszonyt, még valóra sem válthatta, mit az Isten megígért. Tudta, a lehetetlennel néz szembe. Vegye el annak életét – parancsolta az, Aki még mindig igazat mondott-, akit a legjobban szeret a felesége után. Oltsa ki fia életét, akiben az Ő ígérete vált valósággá: „Nagy néppé teszlek!” Még ha nem is élheti meg, de fia és annak fiai idejében mindez valóra válhatott volna. Egy kérdés égette a lelkét. Nem az, hogy megtegye-e, amit kell. Nem is az, hogy lesz-e ereje hozzá, mert a próbákban megtapasztalta már, hogy az engedelmességhez Isten mindig ad elég erőt. Csak az az egy, hogy Az, Aki őt elhívta, hogyan fogja valóra váltani azt, ami így lehetetlenné válik? Ahogy az út végéhez közeledtek, úgy ért vívódásai végére is. Nincs más lehetőség, csak az engedelmesség, ha kell, a halálon át is. Tudta, ha fia meghal, abba a saját életének nagy része is belehal, alig marad meg valami, amiből Isten újjáépítheti a hitét. De Isten egyszer már megtette a lehetetlent: gyermekkel ajándékozta meg őket vénségükre. A terméketlen mezőket változtatta ezzel édenné, a halálból adott életet. Hát nem maradt más, csak a hit engedelmessége, a hit reménye, hogy Ő majd most is tud a gyilkos halál után újból életet adni. Hitte, ha Isten el is veszi most fiát, visszaadja majd. Nem gondolt azonban egyre, a Helyettesre.

A Golgota hegyén is egy Atya gyermeke áldoztatott meg, de ott nem volt kegyelem, nem volt irgalom, nem volt helyettesnek odarendelt bárány. Nem volt angyal kiáltó szava sem, ami megállította volna a végzetes, embertelen szertartást. Ott a kezek lesújtottak és elvették az életet. Annak életét, Aki egyedül volt ártatlan az egész földön, Aki egyedül volt igaz. De az Isten ekkor sem volt kegyetlen, ekkor sem volt igazságtalan, de még bosszúálló sem. Habár elvette az életet, de cserébe tette ezt a mi bűneinkért. Sőt, Ő rendelte el, hogy Önmaga legyen az áldozat, hogy mi, kik bűnösök voltunk, most általa igazak lehessünk.