szombat, február 18, 2012

Csúcsra törő

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint van”
1Jn 3,2

Pontosan megtervezte az útvonalat fel a csúcsig. Tudta, hogy melyik ponton indul el, és azt is, hol fut a fő repedés, amit el kell érnie. Bízott magában és abban is, hogy jól választotta ki a napot, és nem fog esni az eső. Nem egészséges, ha az ember meg akarja mászni a „Nagy sziklát”. Sokan próbálkoztak már, de csak néhánynak sikerült az ismerősei közül látni a csodálatos panorámát onnan fentről. Most már ő is közéjük akart tartozni. Amikor nekilendült, bátran haladt előre. Keze, lába rutinosan kereste a kapaszkodókat, kis hasadékokat a kemény felszínen; elkerülve a porosabb, mozgékonyabb részeket, nehogy néhány kavics miatt az elejéről kelljen kezdenie. Nem jó dolog megcsúszni, lezuhanni, még akkor sem, ha biztosító kötelet használt. Könnyen megsérülhet az ember. „Csak a hasadék, csak az is sikerüljön!” – gondolta. Sokat gyakorolt rá. Még eddig egyszer sem mászott úgy, hogy két sziklafal közé került volna, és alig marad kapaszkodó. Ha oda ér, nagyon vigyázni fog. Ott lesz két világ között. Mindig ébernek kell lennie, jól kell gazdálkodnia az erejével. Minden ponton meg kell feszítenie az izmait, a keze és a lába nem csúszhat meg. Egyszerre csak az egyik pihenhet, de lesz egy rövidebb szakasz, amikor egyik sem. „Ott adjon nekem erőt az Úr!” – sóhajtotta magában. Bátorságot adott neki a mászáshoz, hogy az eddigi próbák sikerültek. Mindenki azt mondta: jó hegymászó lesz, ha ezt a pályát is legyőzi.

Minden jól sikerült, ahogy szerette volna. De volt egy pont, vagy talán kettő, ahol úgy érezte, mintha átsegítenék az akadályon. Amikor elfogyott az ereje, amikor egy pillanatra megcsúszott a lába, véletlenül mégis kapaszkodóra lelt, mégis ki tudott tartani. Amikor túljutott a visszahajló peremen, amikor felhúzta magát csupán a keze erejével és végre két lábbal állt világa fölött, jóleső érzés töltötte el a szívét.

A hitre jutott ember két világ között él. Életének - szíve szerint - már nem lenne része mindaz, ami szédíti, csábítja, rosszra viszi az embert, de még nem is ért célba. Nem hallja még a mennyei hárfákon játszó angyalok zenéjét, csak homályosan látja az Isten dicsőségét és egyre csak Felé törekszik. Az útja sem egyszerű. Fel kell készülnie, folyamatosan kell tanulnia, mindent meg kell pontosan terveznie a célig és egy percre sem felejtheti el, ki ő valójában. Ha ezek szerint cselekszik, még ha útját állják is csalfa akadályok, még ha lankad is az ereje, a gondviselő Isten vele lesz, reménye megtartja őt és meglátja majd az Isten arcát.