hétfő, október 17, 2011

Türelem, elfogadás



„Jó csöndben várni az Úr szabadítására.”
Jeremiás siralmai 3:26

Hála Istennek, hogy régen élt emberei sokkal őszintébbek voltak, mint mi, mai keresztény utódaik. Jól ismerjük a zsoltárok íróinak minden örömét és ürömét, és miközben olvassuk soraikat úgy érezzük: milyen jó, hogy nem vagyok egyedül. Fájdalmaimat, epekedő várakozásomat, félelmeimet és tehetetlenségemet már jóval korábban, mások is átélték.

Jeremiás egészen fiatalon kapta prófétai elhívását, ami rengeteg testi-lelki szenvedést hozott életébe. Tudta ő is, hogy nincs egyedül a szenvedésben, de kereste mindezek értelmét, és őszintén elmondja vívódásait. Belső párbeszédébe enged bepillantást siralmainak 3. fejezete (18-26):

„Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az ÚRban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.  Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.”

Milyen érdekes a gondolataink ereje. Ha a bajra, nyomorúságra gondolunk, elcsügged a lelkünk. Ha Isten naponta megújuló szeretetét szemléljük: reménykedni kezdünk. A helyzet, amiben vagyunk lehet, hogy semmit sem változott, de másként látjuk, másként értékeljük.

Ha mindezt rendszeresen, tudatosan és kitartóan gyakoroljuk, bennünk is kialakul ez a tapasztalatból fakadó életszemlélet: „Jó csöndben várni az Úr szabadítására.”