Titok nélkül
„Hova menjek
lelked elől?
Orcád elől
hova fussak?
Ha a mennybe
szállnék, ott vagy,
ha a holtak
hazájában feküdnék le,
te ott is
ott vagy.
Ha a hajnal
szárnyaira kelnék,
és a tenger
túlsó végén laknék,
kezed ott is
elérne,
jobbod
megragadna engem.”
Zsolt 139:7-10
Vajon
hogy hatnak rám ezek a sorok? Milyen érzéseket váltanak ki belőlem?
Lehet,
hogy félelem fog el, mert Isten mindent lát, számon kér, büntet. Menekülnék,
elbújnék előle, ahogy annak idején Jónás?
Amikor
a gyermekeim egészen kicsik voltak, szinte állandó jelenlétemet kívánták. Nem
is kellett folyamatosan foglalkozni velük, a tudat, hogy ott vagyok a közelben,
megnyugtatta őket. Ám tudtam, ahogy nőnek, önállósodnak egyre kevésbé igénylik
a szülő jelenlétét, egyre szívesebben vannak a saját korosztályukkal, ezért
amíg kisebbek voltak, minden lehetőséget kihasználtam, hogy közös élményeket
gyűjtsünk.
Aztán
teltek az évek, és nekik mégsem lett ciki anya jelenléte, ellentétben
barátaikkal, akik már élvezték, ha kikerülhettek a szülői figyelem alól. Talán
a gyerekeimnek azért nem volt zavaró a jelenlétem, mert nem volt titkolni
valójuk, fel merték vállalni önmagukat.
Legyünk
olyanok, mint egy kisgyermek. Legyen bizalmunk Isten felé épp ilyen őszinte. Ne
akarjunk bujkálni, titkolózni előtte (úgyis hiábavaló, hisz mindent lát J ). De ne is féljünk
a büntetésétől! Higgyük el, hogy legalább annyira szeret minket, ahogy egy jó szülő
szereti gyermekét. Amikor el akarnánk titkolni valamit előle, épp akkor van a
legnagyobb szükségünk arra, hogy megosszuk azt Vele.
Ha
ilyen gyermeki bizalommal leszünk iránta, akkor a fenti igék nem félelmet,
hanem biztonságot keltenek majd bennünk. Jó átélni azt, hogy bármilyen
magasságba, vagy mélységbe kerüljünk, Isten óvó, szerető keze elér és átölel.
Ne lökjük el ezt a kezet magunktól, ne akarjunk kibújni öleléséből!
A
zsoltárt írója, Dávid bátorításnak szánta, hiszen így fejezi be: „Próbálj meg,
és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az
örökkévalóság útján!”
A
zsoltáros bátran lép Isten elé, hogy ismerje meg, ne csak a tetteit, a szavait,
de még a gondolatait is! Miért? Mert Ő az, aki észreveszi, ha a magunk ásta
gödörbe csúszunk, és Ő az, aki kiemel belőle. Ő az, aki nem zuhanásban végződő,
viharos repülést, hanem tartós szárnyalást kínál.
Merjük
hát mi is megmutatni gondolatainkat, és tapasztaljuk meg a legjobb szülő
gondoskodását!
Csatári Anikó
Megjegyzések