kedd, október 25, 2011

Leprás vagyok






„Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval.” Luk.17,15.










Leprás vagyok! Leprás vagyok! Emberek! Ne közelítsetek hozzám! Nekem már úgy is mindegy! Hagyjatok meghalni…. semmi értelme az életemnek! Egy „lúzer” vagyok, akire nem vár más, csak a halál, annak is egy borzalmas formája! Heges az arcon, fájnak a csontjaim, szinte nap, mint nap érzem, hogy rohad le rólam a bőröm, a húsom... egy lassú halál, ami következik….

Milyen jó is volt még akkor, amikor a családommal élhettem. Mi lehet velük? Csak távolról láthatom őket, hiszen elkülönítve kell élnem tőlük. A feleségem, gyermekeim! Óh, a szívem hasad meg értük! Nem láthatom, ahogy felnőnek, fejlődik az értelmük, növekednek. Nem hallhatom a kacajukat, nem játszhatok velük… milyen igazságtalan az élet! Miért pont velem történik ilyen? Miért, miért Istenem??? Legjobb lenne meghalni már most. Hiszen így is élő halott vagyok! A percek, napok, hetek, hónapok, évek(!) ólomsúlyként nehezednek rám. Nem bírom tovább! Inkább öngyilkos leszek!

Tegnap viszont egy érdekes hírt hallottam. Azt mondják itt a táborban, hogy valamilyen Mester, akit Messiásnak is neveznek, ma a közelünkben fog elhaladni. Többen készülnek arra, hogy megközelítik és megszólítják. Hallottam én is erről az emberről. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Ő fogja majd megváltani Izraelt…. azt is hallottam, hogy csodálatos tanítása van, nem úgy beszél, mint a tanítóink. Emlékszem, mindig utáltam a „hittan” órákat, mert nem volt bennük élet. A tanítón látszott, hogy nem is hiszi, amit mond… de erről az emberről azt hallottam, hogy Isten Fia, aki azért jött, hogy segítsen nekünk! Sok-sok beteget meggyógyított már testileg, lelkileg, hátha nekem is van esélyem. Elmegyek velük, mert úgy érzem, Ő valóban az, akinek mondják.

Most halad el nem messze tőlünk… nem mehetünk oda, hiszen leprásak vagyunk… csak kiáltunk neki: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”  Csak ezt mondta: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Nem is tudom, mi történt velem! A szavai gyógyító balzsamként hatottak rám! Úgy éreztem, hogy meggyógyultam! Nemcsak testileg, lelkileg is…. A papok teljesen ledöbbentek, amikor megláttak bennünket. Emlékszem, tízen voltunk, akik átéltük ezt a csodát. Megállapították, hogy hazamehetünk! Meggyógyultunk! Istenem! Létezik ilyen! Ez csoda! Boldogan rohantunk otthonunk felé, mert már alig vártuk, hogy láthassuk családunkat! Óh! Hányszor elképzeltem már ezt a jelenetet! Magamhoz ölelhetem őket, megcsókolhatom arcukat minden következmény nélkül! De ebben a pillanatban valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem kellene először visszamennem Jézushoz, hogy megköszönjem neki azt, amit értem tett?! A lábam sietett otthonom felé, de a szívem egyre jobban arra indított, hogy forduljak vissza, és Jézus legyen az első, akivel egészségesként találkozom. Bár a többiek rohantak tovább, én mégis visszajöttem Uram! Nagyon hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad életem értelmét! Meggyógyítottál, helyreállítottad egészségemet! Emlékszem, a könnyeimmel küszködtem! Olyan jó volt megölelni, Jézus! Most már tudom, hogy Te egy szerető Isten vagy! Nem tudok nélküled élni! Fogadj el engem, ahogy vagyok! Ne nézd hitetlenségemet, meggondolatlan szavaimat, bocsáss meg nekem, és engedd, hogy egy életen át járjak veled. Nélküled nem tudok élni! Köszönöm, hogy visszaadtad a reményt, újra van értelme életemnek! Köszönöm! Soha, soha nem felejtem el ezt a napot…

Drága feleségem, gyermekeim! Az, hogy én itt vagyok, egy olyan fantasztikus lénynek köszönhetjük, akinél nincs csodálatosabb! Gyertek, imádjuk Őt egy életen át….

Kormos Tivadar

Nincsenek megjegyzések: