szombat, augusztus 27, 2011

Távol és mégis közel

„Nemcsak a közelben vagyok Isten - így szól az ÚR -, hanem Isten vagyok a távolban is! El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? - így szól az ÚR. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? - így szól az ÚR.”
Jeremiás 23,23-24

Oly távol vagy tőlem és mégis közel” – énekelte Réka, Koppány lánya 1983-ban ezt az imát, és énekeltük vele mi is mind, akik hallgattuk és megszerettük a nagysikerű Szörényi-Bródy darabot. Egy életérzést közvetített felénk, ami az Istenről szólt. Majdnem negyven éve volt már, vagy több is, hogy az egyház a hivatalos ideológia szerint ellenséggé vált, Isten pedig beleveszett nagyapáink hitgyakorlatába.

Nekem tilos volt templomba járnom és tilos volt fociznom a pályán a pappal, de legalább is apám nem vette jó néven. Mert minden héten egyszer a tisztelendő jött és hívta a gyerekeket, hogy játsszunk kólában. Persze mindig ő fizette és így mindig volt gyerek is. Belénk pedig beköltözött egy gondolat: „Hogy lehet egy ennyire rendes ember, aki mindenkit meghív egy üdítőre, ilyen buta, hogy hirdeti Istent, és még hiszi is.” Távol volt az Isten, mert távol tartották, sokszor mesterségesen, de mégis közel volt, személyesen közel, hű szolgái által.

Sokszor érezzük ma is Istent távolinak. Ő az Atya a mennyben, a csillagváros fenséges trónusán, aki figyeli, hogyan csetlenek-botlanak teremtményei idelent a földön. A mi kis gyarlóságaink, rövid szenvedésünk, örömünk alig érinti meg. Hagyja, hogy szekuláris gondolkodásunk, ami felváltotta az elnyomó tant, most is háttérbe szorítsa Őt. Engedi, hogy maradjunk csak racionálisak, az ész, az értelem gyermekei.

Ez az érzés azonban nem a valóság. Mert amikor nyitottá válik a szívünk, amikor semmi sem tud már kielégítő válaszokat adni a bennünk égő miértekre, akkor újra küld valakit, aki kihív minket egy kóla-meccsre, hogy tanuljunk. A saját pályánkon játszunk, a saját tudásunk és szabályaink szerint. Látszólag mindig Ő veszít és fizet, és mi mindig így nyerünk. Mert Ő ott van! Velünk…