hétfő, július 11, 2011

Nem hagy el az Úr

„Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.”
Zsoltárok könyve 37:25

Most, ahogyan én is próbálom végiggondolni az általam látott emberi sorsokat, én sem tudok elhagyatott hívő emberekről. Láttam más sok beteg, szegény, szenvedő embert, de még sem voltak egyedül. A magányosság ma már népbetegség, de Istennek erre is van gyógyszere.

„Ó, mily hű barátunk Jézus, aki mindig megsegít, tárjuk fel hát imánk szárnyán, életünk súlyos terheit…” – énekeljük a régi szép énekben. Akik komolyan veszi az ima ajándékát, nem a „semmibe” sóhajtozik, hanem tudja, hogy Isten füle nyitva van és meghallgatja könyörgését. Ima közben nem vagyunk egyedül. Beszélgetünk, kommunikálunk a leghűségesebb baráttal, aki nem hagy bennünket magunkra.

Ez nem csupán egy megálmodott lelki pótlék, amit beképzelünk magunknak, hanem egy valós lelki támasz, gyakorlati segítséggel. Sok idős, egyedül élő hittestvéremet láttam már, akik Jézussal való barátságukban megtalálták azt a társat, aki miatt nem érezték magukat magányosnak.
Emellett van másik kézzelfogható oldala is ennek a dolognak. A hívő ember közösségben él. Nagyon találó Pál apostol hasonlata, aki azt mondja, hogy az egyház Krisztus teste. Ő a fej, mi pedig egymásnak tagjai, testrészei vagyunk.  És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.” (1Korinthus 12:26)
Egy igazi hívő közösségben nincsenek magányos, elhagyatott emberek.
Lehetünk mi is Istennek ilyen kinyújtott kezei, hogy elérjük, támogassuk egymást!