Amikor átölel az Isten...

„Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen nekik is meg utódaiknak is.”
Jeremiás könyve 32:39

Messziről jöttél egy nagy zsáknyi múltat cipelve magaddal, és nem tudtad, hogyan is fogadnak majd téged. Valaki mondott valamit egy Istenről, aki talán vár az út végén, de igazán nem mertél hinni ebben a legendában, és csak húztad magad után a terhet egyedül. Szíved dobbant a megszokott ritmusra, de belül üres voltál, mint a céljavesztett vándor.

Akartál valamit, egy álmot, megváltani a világot, meglelni ezer kastély elveszett aranyát, alkotni valami maradandót, valami különlegeset, letenni valamit az asztalra és bekerülni vele a halhatatlanok társaságába, de nem. Talán másra rendelt az élet... - gondoltad magadban, és tűztél újabb célokat, de egyik sem teljesült.

Összetörve állsz most az út mellett, batyud tele életed kudarcával. Hirtelen valami különleges érzés tölti el üres szíved: Isten hajol le hozzád. Magához ölel téged, a végtelen végére hajítja a kudarcokkal teli zsákot, és megtapasztalod, milyen a Szeretet.

A szíved dobog, a ritmus ugyanaz, de belül újjáéled egy vágy, vágy Utána. Vágy arra, hogy ismerd, hogy beszélgess vele, és hogy megtanuld viszont szeretni. Mélyen a szemedbe néz, és már látod magad előtt az új célt, az utat, amit neked álmodott meg. Egy út vele, egy út másokért.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia