A békéltetés szolgálatában
„Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát;” (2. Korinthusi levél 5. fejezet 18. vers)
Két éve az egyik hittestvérünktől kaptunk egy macskát, majd, hogy ne legyen egyedül fél év múlva kaptunk egy másikat is. Emlékszem, milyen nehezen fogadták el egymást. És később is, mikor játszottak, verekedtek néha eléggé eldurvult a helyzet.
S mit csinál ilyenkor az ember? Megpróbál közbeavatkozni, aztán miután szerez egy-két karmolást és harapást, rádöbben, jobb, ha inkább ők elintézik maguk között.
S ez csak suta példája annak, milyen veszélynek teszi ki magát az, aki két ellenséges felet akar egymással kibékíteni.
Jézus mégis magára vállalta, hogy kibékít minket az Atyával, akinek a bűnbeeséskor hátat fordítottunk. S akit, minden egyes bűnünkkel, engedetlenségünkkel nap, mint nap megsértünk.
Így békéltető szolgálata nem ért véget a kereszten. Szentlelke által minden pillanatban arra buzdít, ne bűnös, önző ösztöneinknek éljünk, hanem „annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott.” (15. vers)
Ez az új élet abban nyilvánul meg, hogy mi magunk is a békesség követeivé válunk, vállalva annak minden nehézségét és örömét, elszenvedve minden megszégyenítést Jézus nevéért, s ugyanakkor osztozva abban a kimondhatatlan boldogságban, mikor valaki közreműködésünk által kibékül Istennel.
Jézus ma elküld, hogy te, aki ismered az igazi békesség forrását, menj és nyújtsd ki kezed e békétlen világ, békétlen lakói felé!
„Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, a ki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!” (Ézs. 52:7)
