szombat, március 05, 2011

Hisz mi is csak emberek vagyunk...


„Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban.”
Fil 4,7

A száraz fenyőágnak csak egy kis szikra kell és már lángol is. Az élet fárasztó, terhes napjai elszívják az erőnket, így válunk gyakran hasonlókká ezekhez az ágakhoz. Aztán, ha fellángol az indulat, ha elszabadul mindaz, aminek nem kellene, már késő, hogy bánjuk. A lángot megállítani nem lehet. Letarol, mindent elemészt, ami éghető. Nem állhat az útjába semmi sem, nem is hisszük, hogy bármi megtehetné. Ha a pohárba az utolsó csepp után is töltünk, annak ki kell folynia. Még a legerősebb idegekkel bíró ember is megtörik egyszer, feladja és utat enged feltörő érzéseinek is. A békétlenség azonban ugyanolyan pusztító, mint a tűz. A végén csak hamu marad. Úgy tűnik, hogy az emberi indulatok körforgásából nincs kiút. Olykor mi, keresztény emberek is kifakadunk. „Hisz mi is csak emberek vagyunk” – mondjuk mentegetőzve. Ennek azonban nem kellene így lennie. Hisszük, hogy a megváltás elég a világ megváltoztatásához, elég az újjáteremtéshez, csak a mi foltos bőrünk, na az, lesúrolhatatlan…

„Az Úr azt szeretné, ha népének hite egészséges lenne, és nem lennének tudatlanok a hatalmas megváltással kapcsolatban, melyet oly bőségesen biztosított számukra. Nem kell a jövőtől várniuk, hogy valami nagy dolog történjék értük, mert a munkát már elvégezte Isten. A hívő nem kap felszólítást arra, hogy teremtsen békét Isten és maga között. Ezt soha nem kell és nem is tudná megtenni. Krisztust kell elfogadnia békéjeként, mert Isten és a béke nála van.” E. G. White