szombat, október 16, 2010




A láthatatlan ember reménysége

Józsit nem vette észre soha senki, mert nem volt egy feltűnő jelenség sem öltözködésben, sem viselkedésben. Pedig nem volt visszahúzódó ember, sőt, ha munkáról volt szó, nagyon is végezte a dolgát. A főnökei soha nem foglalkoztak vele, mert nem volt nyomulós. Nem lihegett a nyakukba, nem tolakodott, egyáltalán nem menedzselte jól magát, csak tette, amit kell. És nem volt renitens sem, nem volt folyton lázadó, sértődő forradalmár. Nem kereste az égbe kiáltó gazságért járó elégtételt, mint más világ-fájdalmat hordozók. Nem kapott soha jutalmat, előléptetést, de büntetést sem. Akkor sem lázongott, amikor megszűnt a munkahelye. A lépcsőházban – ahol lakott – ott sem figyelt fel rá senki. Mindig időben fizette a kötelezőket, rendben kitakarított, ha rá került a sor. Derűs mosolya, kedves, halk köszönése sem szúrt szemet a reggel mogorván induló, este fáradtan érkező lakótársaknak. A családjával is rendben volt minden. Gyerekeire soha nem volt panasz az iskolában, a panelfalakon át soha nem szűrődött át veszekedés. A halk imádságot, amit minden ismerőséért mondott, nem lehetett kihallani. Csendes életet élt, szinte láthatatlant a harsogó világban. Talán túlságosan is. Az ittas sofőr sem vette észre, mikor halálra gázolta. A temetése is egyszerű volt, nem sokan voltak, szinte csak a család, meg néhány ismerős. A csendes vigaszt-nyújtó énekek felszárították az elhullatott könnyeket. A családja szívében azonban József örökre ott maradt, és vele együtt a viszontlátás reménysége is.

„Az igaz ember elvész, és senki sem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senki sem ügyel rá. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut; és fekvőhelyén pihen, aki egyenes úton járt.”
Ézsaiás 57,1-2

Restás László