szombat, október 09, 2010


Isten koldusai

„Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.”
Zsoltárok 37,25

Gyerek voltam és lassan, ahogy meg is öregszem, egyre több koldust látok az utcákon, a terek padjain, a parkok árnyékában a nyári napon, a szélvédett aluljárók eldugott, sötét helyein a fagyos téli estéken. Csak ma nem koldusnak, hanem inkább hajléktalannak nevezzük őket.
Kegyetlen élet az övék, mert nem csak az időjárás nehézségeivel kell megküzdeniük minden nap, sőt talán ez a legkönnyebb próba a fagyhalálokról szóló hírek ellenére is. Legrosszabb ellenségeik önmaguk, az ember-farkasok, az előítélet miatt közönyösök.
Igaz, kevés kivételtől eltekintve, valahol önsorsrontók mind. Eltévedtek az élet drogtól lila, alkoholszagú útvesztőiben; míg végül hagyták, hogy adósságterheik maguk alá temessék őket. Annyi segítséget kértek már, hogy minden hitelük odalett. Kiszolgáltatottak ők mind. Bűnözők lesik minden léptüket, hogy miként nyúzhatnák le róluk az utolsót is. Ellopják szatyrukból a megmaradt értékeiket az éjjeli szálláson, míg zuhanyoznak vagy alszanak. Sokan mindezt látni, sem tudni nem akarják. „Megérdemlik sorsukat, maguknak akarták” – mondják.
Az a legrosszabb, hogy nem látjuk: ők Isten koldusai. Mert az önsors-rontás bűn, mások kifosztása, eltiprása bűn, a közöny és az előítélet is bűn. Mindez Istentől való elfordulásunk miatt van, a bűn Istentől szakít el minden embert. Ezért a megoldás nem más, mint az igazak útjának választása. A mi feladatunk pedig, a volt isten-koldusoké, nem más, mint hogy szeretettel, segítséggel őket is erre az útra vezessük.

Restás László