szerda, szeptember 29, 2010

A természet bizonysága

„Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.”
(19. Zsoltár 2. vers)




Mikor ezt a néhány sort olvasom, mindig elcsodálkozom azon, mennyivel közelebb állt a természethez az ókori ember hozzánk képest.

Igaz, nem ismerték mi az az űrhajó, nem tudtak böngészni a világhálón, de ha felnéztek az égre, a felhők mozgásából tudták, mikor lesz eső, mikor nem. Éjszaka a csillagok állása alapján, ha kellett hazataláltak. Tudták melyik növényt mire lehet használni…

Míg, ha minket kitennének egy lakatlan szigetre, az addig hasznosnak tűnő információkkal együtt halnánk éhen.

Másrészt egyre többen fogalmazzák, meg azt a vágyukat, hogy vissza a természethez, illetve a természetes dolgokhoz. Vannak, akik a modern civilizáció vívmányait ördöginek tartják, és szinte bálványozzák a vidéki életet, és a remeteséget.

Ám ez a zsoltár, ellentétben a korabeli pogány naphimnuszokkal, nem a természet imádatáról szól, hanem arról, aki felette áll minden teremtménynek.

Mert valóban jó dolog sétálni a természetben. Nézni, milyen csodálatosak a különböző élőlények, de mivel mind múlandó, így valódi nyugalmat nem adhatnak. Csupán az akinek dicsőségéről beszélnek.

Aki ma hozzád is szól és téged is hív:

„Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Máté 11:28)