csütörtök, július 01, 2010

A bűn és a megváltás hatása

"Mármost, ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává."
Pál levele a rómaiakhoz 5:18

Ádám és Jézus. Két történelemformáló férfi a Föld nevű bolygón. Ádám egy pillanat alatt, Jézus 33,5 év alatt adta a világnak azt, amiről híres. Ádám egyetlen döntése következtében a bűn és a halál lett természetes a Földön, Jézus pillanatonként meghozott tökéletes döntései mentették meg világunkat az örök pusztulástól. Ádám tökéletes környezetben, a rossz visszahúzó és elbuktató belső hajlandóságától mentesen hozott döntést a rossz mellett - külső ráhatásra, de nem kényszerítésre, hanem szabad akaratból -, míg Jézus a legnehezebb körülmények között, a bűn 4000 éves romboló munkájának hatásai után, élete minden egyes pillanatában, folyamatosan kényszerítések és fájdalmak közepette is tökéletes maradt. Ádám egyetlen harapással vesztette el a tökéletességet, Jézus pedig a legborzalmasabb fájdalmak árán szerezte azt vissza - nem Magának, hiszen Ő nem vesztette el, hanem NEKÜNK.

"Mikor Krisztus úgy érezte, hogy megszakadt, összetört az Atyával való egysége, félt, hogy emberi természetében nem lesz képes elviselni a sötétség hatalmasságaival szemben Reá váró nagy küzdelmet. A pusztában lejátszódott megkísértésében az emberi nemzetség sorsa forgott kockán. Akkor Krisztus volt a győztes. Most a kísértő egy végső, félelmetes küzdelemre vonult fel; erre készült Krisztus szolgálatának három éve alatt. Minden ennek a harcnak a kimenetelétől függött. Ebben a harcban minden, de minden kockán forgott. Ha Sátán ebben a küzdelemben kudarcot szenved, akkor elveszíti minden reménységét az uralom megszerzésére. A világ országai végül is Krisztus tulajdonává lesznek, és őt magát legyőzik és kivetik. Ha azonban le tudná győzni Krisztust, akkor az egész föld Sátán birodalmává lenne és az emberi nemzetség örökre hatalmába kerülne. Krisztus, mikor maga előtt látta az összeütközés összes lehetséges következményeit, akkor a lelke megtelt rettegéssel, mert tudta, hogy esetleges veresége az Istentől való elválasztását jelentené számára. Sátán azt sugallta az Úrnak, hogyha vállalja a kezességet a bűnös világért, akkor örökre elszakad Istentől; ezáltal azonosulna a Sátán királyságával, és soha többé nem lehetne közösségben Istennel. Mit nyerhetett meg Krisztus ezzel az áldozattal? Mennyire reménytelennek látszott az, hogy az ember kigyógyul a hálátlanságból! Sátán a legnehezebb útszakaszon ezzel kísértette a Megváltót. Azok az emberek, akik azzal az igénnyel léptek fel, hogy több joguk van az áldásokra, mert felette állanak embertársaiknak, elvetettek Téged. Arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek Téged és az alapját, a középpontját, a pecsétjét azoknak az ígéreteknek, amelyeket mint különleges kiválasztott embereknek, nekik tettél. Tanítványaid egyike, aki hallgatta oktatásaidat, utasításaidat és egyike volt munkatársaid legkiválóbbjainak, elárult téged! Legbuzgóbb követőd megtagad! Tanítványaid elhagynak! Krisztus egész lénye visszaborzadt mindennek még a gondolatától is. Éles tőrként szúrt szívébe az a gondolat, hogy éppen azok, akiknek a megmentéséért minden áldozatot vállalt; éppen azok, akiket olyan nagyon szeretett, közreműködnek a Sátán által tervezett és kirobbantott összeesküvésben. A küzdelem, az összeütközés szörnyű volt." (Ellen G. White: Jézus élete: Gecsemáné)

"A mennyei angyalok tanúi voltak minden tettnek, mozdulatnak, amit szeretett Parancsnokuk ellen követtek el. Szerették volna kiszabadítani Krisztust. Isten uralma alatt az angyalok határtalan hatalommal rendelkeztek. (...) Ezek az angyalok most is, mikor Krisztus kihallgatásának szégyenteljes jelenetét szemlélték, méltatlankodásuknak azzal adhatták volna tanújelét, hogy megsemmisítik Isten ellenségeit. Ezt minden nehézség nélkül megtehették volna. Isten azonban nem adott nekik erre megbízást. Nem ezt parancsolta meg nekik. Krisztus pedig, aki halállal büntethette volna ellenségeit, türelmesen elhordozta kegyetlenségüket. Az Atya iránti szeretete és az a fogadalma, ígérete, amelyet a világ teremtésének a kezdetén tett, hogy az emberiséget megváltja, arra késztette Krisztust, hogy panaszkodás nélkül tűrje el azoknak a vele szemben tanúsított durva bánásmódját, akiket megmenteni jött el. Küldetésének egyik része éppen az volt, hogy ember voltában hordozza el mindazt a gúnyolódást és gyalázkodást, amivel az emberek szidalmazták Őt. Az emberiség egyetlen reménysége Krisztusnak ebben az engedelmességében volt és van; abban a tényben, hogy Krisztus hajlandó volt, és még ma is hajlandó mindazt elhordozni, eltűrni, amit az emberek kezéből és szívéből kapott és kap." (Ellen G. White: Jézus élete: Jézus Annás és Kajafás előtt)