péntek, június 11, 2010



Isten fiai

„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya; Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert Őt sem ismeri”
János apostol első levele 3:1.

Gyerekkoromban hallottam édesapámtól ezt a történetet.



Lacika a barátaival játszott az udvaron. Egyszer csak valahogy berepült a labda az udvaron álló gémeskútba. A gyerekek körbeállták a kút káváját, és szomorúan vették tudomásul, hogy a labda a mélyben van. Ekkor Lacika édesapja megkérdezte fiát, hogy szeretné-e, ha a labda „feljönne” a vízből? Hát persze! Apuka beültette kisfiát a vödörbe és szép lassan leengedte a mélységbe. Ott megfogta a labdát, aztán apukája óvatosan felhúzta mindkettőjüket.
A gyerekek körbeállták a kis hőst:
- Nem féltél ott lent a sötétben?
- Miért féltem volna – jött a válasz – hisz apukám tartotta a vödröt!
A kisfiú ismerte édesapját és minden további nélkül rá merte bízni magát. Tudta, hogy szereti. Tudta, hogy ő a gyermeke. Ehhez nem fért kétség!

Te mennyire ismered Édesatyádat? Rá mered bízni magad teljesen? Vagy azért biztos, ami biztos bebiztosítod magad, hátha véletlenül elszakad az a kötél?
Bízd rá magad ma nyugodtan! Sehol máshol nem lehetne nagyobb biztonságban életed, mint Nála!

Isten tenyerén

Életem ott van Isten tenyerén, azért nem félek én.

Bármi fáj nekem: mosolyog a szemem.

Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom!

Rám törhet vadul ezer baj, veszély: Isten így szól: ne félj!

Miért is, mitől is félhetnék én, az Isten tenyerén?!