hétfő, június 21, 2010




Félelem, vagy szeretet?

“A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”
János első levele 4:18

Ahogyan közeledik egy-egy meccs vége, sokszor elszaporodnak a szabálytalanságok. Van aki félti a kiharcolt sikert, mások meg épp mindenáron sikert akarnak elérni. Itt egy kéz, ott egy boka recseg. Úgy tűnik azokat a játékosokat nem azzal küldik a pályára, hogy: “Nem baj, ha nem győztök, a részvétel a fontos!’ Persze lehet, hogyha ezzel indítanák a csatába a focistát, akkor is lefogyna a morál, hogyha épp az utolsó percben a góltól féltené a kaput. Van a mindenáron győzni akarásnak alternatívája? Lehet nem félelemből cselekedni egy-egy kiélezett helyzetben?

A mai világban is van mitől félni, legalább is mindenki talál rá okot. A gazdaság, társadalmi feszültségek, megannyi személyes probléma. Sőt, a globális problémák bennünket is elérnek. A bibliai időszámítás szerint is elértük a vég idejét. És félünk. Magunk, a másik, az emberiség. A félelem ellentéteként a bátorságot próbáljuk fokozni, sokszor varázsszóként sulykolva magunkba. Jézus és a Biblia szerint azonban a félelem ellenpólusa nem a bátorság, hanem a szeretet. Szeretni Istent és embertársamat egyenlő bátornak lenni, és győzni a félelemen. Ez a szeretet győzheti le mai világunk félelmeit, és ez a szeretet győzedelmeskedik a végítéletben is. Szeretni merni és hinni kell.

Valamikor régen kisgyermekként, ha megébredtem az éjjel közepén, a sötétben mindenféle alakot véltem látni. Féltem, Egyre jobban, Bármit is próbáltam: elbújni a paplan alá, mereszteni a szememet, csak egyre jobban féltem. Hát így történt, hogy ameddig rá nem jöttem, hogy a szüleim csak karnyújtásnyira vannak tőlem, addig csak féltem. Amint azonban a szeretetet magam mellett éreztem, a félelem, sőt a sötétségben lapuló szörnyek is semmivé lettek. Vajon a mi életünk árnyai mikor foszlanak semmivé? Ha fogszorítva, minden erőnket megfeszítve próbáljuk jól szeretni Istent? Vagy esetleg akkor, amikor rádöbbenünk, hogy Ő szeret bennünket végtelen szeretettel?