kedd, május 25, 2010

Otthon

„Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: "Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük;„

(Jelenések 21,3)


Aki volt már cserkésztáborban, az tudja, hogy anyaga, formája és funkciója szerint sokféle sátor létezik. A párezer forintos beázóstól kezdve, a méregdrága profi hegymászó sátorig mindenfélével találkozhatunk a tábor területén.
Emlékszem, minden alkalommal, amikor „nomádkodtam” biztonságot adott egy bizonyos sátor létezése. Ha esetleg nem is volt a tábor mértani középpontjában a parancsnoki sátor – mindenki tudta – onnan várhatjuk tábori életünk irányítását. A tábor vezetői lelkiismeretesen a gyerekek érdekét előtérbe helyezve alakították ki a napirendet, szabályokat. A parancsnoki sátorban mindig rend és fegyelem kell, hogy uralkodjon, hiszen nagy bizalom, amikor egy szülő több napra ránk bízza gyerkőcét.
Bár tudom, ez egy János apostol korabeli kifejezés, mégis annyiszor elképzeltem már, vajon milyen sátorban is lakhat Isten. Persze nem ez a súlypontja ennek az igének, de bennem gyerekkorom óta ezt a gondolatot indította el az említett szakasz.
A válaszról annyit, hogy ez nem igazán fontos. A lényeg az, és maga az ige is ebbe az irányba mutat, hogy Isten (értsd: az Atya, Jézus és a Szentlélek) velünk akar lakni. Az egyszerű fordítás éppen ezért így fogalmaz: „Isten otthona most már az emberek között van. Ezentúl Isten együtt lakik az emberekkel, akik népévé lesznek. Ő maga lesz velük, Istenükké lesz,”.
Nincs annál kívánatosabb, amikor Isten a házam vendége. Amikor vele kezdjük és zárjuk napjainkat. Amikor a család életét átjárja az Istenből származó gyengéd, figyelmes szeretet légköre. A család tagjai lesik egymás kívánságát, s az jár a fejükben, hogyan tudnának egymásnak örömet szerezni. Így válnak az elvégzendő feladatok alkalommá a gyermek, anya, apa, iránti szeretet kimutatására, egymás építésére. Ahol Jézus jelen van, ott e szerint a „szabályzat” szerint folyik az élet.
Az amiért annyi csatát vívunk nap, mint nap, amiért olyan sokat küzdünk, az egyszer, nem sokára az isteni kinyilatkoztatás szerint valósággá válik. Mindez nem olyan természetes, mint ahogy kimondjuk. A lehetőség, hogy napjaink ne egymás utáni kudarcok láncolata legyen kizárólag Isten azon döntésén múlik, hogy nem engedi el a kezünket, hanem meghal értünk a Golgotán, s végül befogad a saját otthonába, ahol ez a természetes.
Hogy mit tehetünk mi a Isten jelenlétéért? Egy lelkes csapat filmet készített erről.
Legyen ez a befejezés…
http://www.youtube.com/watch?v=Kqr9tYztGT4&feature=player_embedded