„Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Hát igen, bizony ez így van. Mindannyian gyermekként kezdtük, csak azóta belekerültünk az élet nagy felnőttképző iskolájába, és a gyermeki dolgainkat levetkőztük. Személyreszabott mókuskerekeink által diktált rohanásunkban elfelejtkeztünk rácsodálkozni a jóra, a szépre. „Nincs időnk” – mondjuk örök kifogásunkkal élve, és így szép lassan elveszítjük rég megtanult, megtalált értékeinket. Pedig úgy vágytunk már „nagynak” lenni. Gyermekkorom mesés világában élve szerettem volna úgy fütyülni, mint a bátyám és a barátai. A nyári szünidőben irigyelve hallgattam a haverok füttyjelét, ahogy reggelente hívták őt játszani. Majd egyszer én is fogok... és lelkesen próbálkoztam, de nem ment. Kovács mamámnak volt egy kedves szomszédja, a Béla bácsi, aki néha napestig hallgatta fülsértő próbálkozásaimat. Egy vasárnap délután aztán beállított nagyanyámhoz valamit titokzatosan a markában szorongatva. Mi, fiúk, mind köré gyűltünk, kíváncsian vártuk, hogy vajon mi lehet az? „Na Erzsi, ezt süsd meg a Laci gyereknek, hogy tudjon fütyülni!” - mondta. Azzal lejjebb eresztve markát, engedte, hogy mi is meglássuk a pöttyös fürj-tojásokat. Örültem nagyon! Szerettem a rántottát és hamarosan fütyülni fogok. Olyan barátságba keveredtem ezután Béla bácsival, hogy örömmel tanultam meg tőle a fütyülés mesterségét. Megtanított egy ujjal, két ujjal, sőt négy ujjal is. És észre sem vettem, de megtanultam sok mást is még azután.
„Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.”
Péld. 22.6
Restás László
