szerda, március 24, 2010

A jóság Istene

„Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme.”
(136. Zsoltár 1. vers)

„Kisfiam, legyél jó!” - Hányszor hallottam ezt a mondatot gyermekkoromban szüleim részéről... a hangsúly, a hangszín, még most is visszhangzik fülemben.

De hogy mit jelent igazán jónak lenni, sohasem magyarázták el. Sejtettem, hogy az általuk elvárt jóság valamiféle szófogadást, engedelmességet takarhat, csak azt nem értettem ebben nekem mi a jó. Hiszen egyrészt ez egy magamra kényszerített jóság, másrészt sokszor észre sem vették; szemben azzal, ha rossz voltam…

Sokan gondolkodnak így Isten jóságáról; amíg jól megy a sorom, amíg nekem szót fogad, amíg meghallgatja imáimat, addig jó. Persze ilyenkor sokszor észre sem vesszük Őt, olyan természetes, hogy vigyáz ránk. Nem beszélve arról, hogyha rosszak vagyunk, bűnt követünk el szinte alapelvárásunk, hogy legyen kegyelmes hozzánk.

Ám, Isten jósága más, az Ő jósága abszolút. A jóság nem egy pillanatnyi magatartásforma részéről, hanem a jóság Ő maga. És amennyiben a bennünk néha-néha megjelenő jóságot nézzük, az csupán gyenge lenyomata annak, amennyire Ő jó.

S ahogy a zsoltáros mondja; valóban magasztalni való, az ahogy velünk bánik az Úr. S bár lehet, hogy sokszor most még érthetetlen, hogy miért jó a „pillanatnyi szenvedés”. De minél inkább megismerjük Őt megértjük, hogy az Ő tudtával történik meg ez is, hogy az örök élet a miénk lehessen.

Ezért magasztald Őt ma reggel, délben, este és mondd el másoknak; milyen jó az Úr, mert örökkévaló az Ő kegyelme.