szombat, január 09, 2010

Emlékkönyvbe

„Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az ő nevét.”
Malakiás 3,16

Amikor tini voltam, még volt; igaz, leginkább a lányoknak. Piros, rózsaszín, A5-ös méretben, kis lakattal az elején, amihez járt két aranyos pici kulcs is, hogy csak az olvashassa, aki érdemes titkaira. Mert titkokat és kincseket írtunk az emlékkönyvekbe, régi barátságok, régi szerelmek, régi jóemberek drága emlékeit. Hogy aztán újraolvashassuk azokat, hogy emlékezzünk, kik szerettek minket egykor, és miért. A szeretet lapjai voltak ezek, sokszor rímekben, néha viccesen, máskor szomorkásan, édes-keserűn, de mindig saját kézzel írva, rajzolva, mert igazán az az érték, amit mi magunk adunk a másiknak önmagunkból. Sokszor kellett „kiállnom a sort” egy-egy szép lánynál, hogy bekerülhessek az érdemesek közé, és tudott fájni, ha nem sikerült. Megtanultam hát szépen rajzolni, és édesanyám régi emlékkönyveiből – mert neki kettő is betelt – lestem el a különleges rímeket. Emléket akartam hagyni magamról, méltót, érdemeset. Hogy ma hányan olvassák vissza jó szívvel? Csak remélni tudom, hogy elegen.
Van egy emlékkönyv, amiért ma is szívesen állok sorba. Ennek a lapjaira azonban nem én rajzolok, nem én írok, csak szeretném, ha rólam is bekerülhetne oda valami jó, valami igazán érdemes. Azokat a lapokat az Isten előtt írják, és csak az kerülhet oda, ami elbírja az Ő csodálatos tisztaságát, dicsőségének szeretet-fényét. Mindent odaadnék, hogy rajta legyen a nevem, mert mindennél értékesebb, hogy Ő emlékezzen rám!
Restás László