szombat, november 21, 2009

Mindenkihez jó

„Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.”
Zsoltár 145.9

Próbáltad már? Jónak lenni mindenkivel. És mondd, hogy ment? Nem zavarodtál össze a végén? Mindig tudtad, hogy amit teszel, az senkinek sem lesz rossz? Nem fogja sérteni az ellenérdekelteket sem? Meg tudtad határozni, mi az, ami mindenki javára válik?

Voltál már jó azokhoz, akik bántottak, akik nem érdemelték meg? Mit tudtál tenni azokért, akik látni sem akartak, akik elfordultak, ha rájuk néztél? Felül tudtál emelkedni az érzéseiden? Leküzdötted a sértettséget, a megvetést, az utálatot, a haragot és a bosszúvágyat?

Voltál már könyörületes, irgalmas azokhoz is, akik nem akartak változtatni semmin, csak várták a sült galambot? Hogy dolgoztad fel, hogy vannak emberek, akik önsorsukat rontják meg szüntelen? Nem gondoltad, hogy tovább kéne állnod, inkább azokhoz kellene fordulnod, akik érdemesek rá? Nem gondolod, hogy ebbe nagyon bele lehet fáradni?

Igen, mindez megtörtént már. Emberből vagyok. De erőt ad, hogy nem az a jó, amit én annak gondolok, vagy a másik. Hanem amit Isten tesz. És Ő sem attól jó, hogy elvárásaim szerint, hanem azért, mert üdvösségemért cselekszik. Így én is így teszek. És igen, megpróbálom belesűríteni a mindenkibe az ellenségeimet, a nekem rosszat akarókat; és az élhetetlen érdemteleneket is. Nem mindig sikerül, de akkor arra gondolok, én is mindenki voltam, rajtam is könyörült az Isten.

Restás László

péntek, november 20, 2009

Bátorítás

"Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket.
Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek bosszúra jő, az Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket!"
Ésaiás 35:3-4

Első gondolatom az, ahogy Jóbbal bántak barátai. Jób elvesztette vagyonát, gyermekeit, egészségét, végül feleségét is.
Szüksége lett volna bátorító jó szóra. Jöttek a barátai. Sokáig csendben, megrendülten szemlélik, hogy mi történt barátjukkal.
Ezután egymást túllicitálva kezdik rábizonyítani, hogy képmutató, bűnös, akit most keményen büntet az Úr.
Ha valóban képmutató és bűnös lett volna, az ostorozó szavak bűnbánatra, megtérésre segítették volna? Aligha!
Azóta se változott sokat a világ. Kritizálunk, kárhoztatunk a gyülekezeten belül és kívül – a családon belül és kívül. Hol vannak, akik a lankadóknak erőt adó szavakat mondanak? Hol vannak, akik a tántorgó térdűeket felsegítik?
Az Ige azt is elmondja, hogy nem olcsó közhelyekkel lehet megerősíteni, akiket a félelem hatalmába kerített.
A valódi vigasztalás az Úr szabadító tetteire való rámutatás. Isten hordozott bennünket a múltban, és Ő nem feledkezik el rólunk a jövőben sem. Sok esetben a nehézségek, a próbák épp a hitünket akarják erősíteni. Azt akarja, hogy tartsunk ki – még egy kicsit legyünk türelemmel, és a szabadítás itt lesz. Pál „pillanatnyi” és „könnyű” szenvedésnek nevezte azokat a nehézségeket, amiket itt és most kell elhordozni. Ezek a valóságban nagyon is hosszúnak tűnnek és embert próbálóak. Az örökkévalósághoz képest azonban rövidek és csekélyek.
Amikor ott leszünk az új Jeruzsálemben és letekintünk az arany falakról, akkor már valóban igaz lesz a „pillanatnyi” és „könnyű” kifejezés.
Addig viszont szükségünk van olyanokra, akik megértenek minket, akik bátorító szavakat mondanak.
Olyan emberekre van szükségünk, akik hitelesek, mert ők is szenvedtek el nehézségeket, és el tudják mondani, hogy számukra miként adott erőt az Úr.
Legyen jelszód a mai napra: BÁTORSÁG!

csütörtök, november 19, 2009

Belső küzdelem

"Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn."
Pál levele a rómaiakhoz 7:19-20

Kognitív disszonancia a neve annak, amikor két vezérlő elv, ugyanazon időben, ugyanabban a kérdésben küzd az irányításért a gondolatainkban, amelyek utána a cselekedeteinket határozzák meg. Hogyan döntsek? Mindkét elv valamilyen szempontból jónak tűnik, melyik legyen a meghatározóvá?

A bűnt nehéz felismerni első pillantásra, mert mindig olyan ruhában fog jönni, aminek ez a felirata: „Ez neked jár”, vagy „Jól jársz vele”, vagy „Legyél Te is olyan, mint a többiek”. A bűn sohasem őszinte, mindig púderezi magát. Ha igazat mondana, nem csak részigazságot, akkor a cigarettareklámban tüdőrákban haldokló embereket kellene mutatnia, a „ne fedd a gyereket, majd eldönti, mi a jó neki” filozófiát hirdetők pedig megmutatnák az elítélteket a legszigorúbb börtönökben. De ez nem fog megtörténni, mert a bűntől nem várhatjuk el, hogy megjavuljon, ha mi – akik magunkat mindig a jók közé soroljuk – sem akarunk sokszor őszintének lenni a bűneinket illetően, mert akkor változnunk kellene.

A belső küzdelem a bűn Földre való bejövetele előtt ismeretlen volt. Csak két ember mondhatta el magáról ezen a bolygón, hogy ismeri azt az érzést, amikor nem folyik küzdelem a lelkében egy döntéshelyzet előtt. Sajnos ők megismerték azt is, amit mi mindannyian tapasztalunk, a vívódást és birkózást a lélekben. Ádám és Éva bűne után a mi osztályrészünk a küzdelem lett, és még ennek örülhetünk is. Ugyan miért? Mert a bűnnek nem természetes, hanem – isteni közbeavatkozás révén – természetfeletti következménye a vívódás a lélekben. A bűnnek logikus következménye az, ha az ember szüntelenül a bűnben él, ez természetes neki, és nem vágyik ki ebből az állapotból. Isten nélkül a bűneset után a lehető legkényelmesebb és legtermészetesebb az lett volna az embernek, ha vétkezik. De Isten hozott egy végzést ennek elkerülése érdekében. Ez a kegyelem! Bár fájdalmas, amit gyógyszerként kaptunk, de elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember életben maradjon és majd örök élete lehessen.

Nem jó a fájdalom, de jobb a teljes pusztulásnál. A fájdalom akadályozza meg a teljes pusztulást. Felfoghatatlan kegyelem az, amit Isten mondott a bűneset után az emberpárnak és a kígyónak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (1Mózes 3:15) Bár a mondat első felét inkább Isten átkai között emlegetjük, de az áldások közé kellene őket emelni. Ez az ellenségeskedés okozza azt a sok vívódást és gyötrődést, amit azok éreznek, akiknek nem a „minden mindegy” elv szerint élnek. De ez az ellenségeskedés gondoskodik arról, hogy az ember ne érezze jól magát a bűnös létformában, hogy megkaphassa azt, amit Isten kínál a teljes gyógyuláshoz, amit csak akkor adhat nekünk, ha mi magunk is akarjuk.

szerda, november 18, 2009

Mi van az ember szívében

„A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.”
(Lukács evangéliuma 6. fejezet 45. vers)

Az orvostudomány bonyolultnál bonyolultabb műszerekkel kutatja az emberi test minden zugát. A röntgen és mágneses sugarak, az ultrahangok soha nem látott részletességgel adnak képet legapróbb sejtjeinkről is.

De minden hi-tech módszer ellenére az idegszálakat mozgató akarat, szándék megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan ködbe burkolódzik. A pszichológia is csak véli, hogy megfejtheti a sejtés okát.

Bár Jézus rámutatott, hogy az ember egyrészt szavai, modora és tettei által valamelyest megismerhető, de valljuk be őszintén sokszor mindezek ismeretének fényében sem értjük a mögöttes indítékot.

Ugyan a beszéd és a cselekedet lehet a szív szándékának egyfajta túlcsordulása, de legalább annyira lehet, valamilyen a szív mélyén rejlő titok elfedezője is.

Hiszen sokan csak megjátszzák, hogy szelídek és alázatosak, de belül idegesen dühöngnek, akárcsak a farizeusok, „melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Mt.23:27)

Bizony a szív szándékának megítélése meghaladja még a próféták képességét is. Sámuelnek, az Isten emberének is be kellett látnia; „az Úr nem azt nézi, a mit az ember; mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van.” (1Sám.16:7)

Igen, mert egyedül Ő az, aki nemcsak a kimondott szót hallja, hanem a kimondatlan indítékot is.

Öröm, vagy bánat, hála, vagy könyörgés? Nagyon jól tudja, mikor s miért önti el bensőd, és hogyan tör ki belőled.

S ha rossz érzés, vagy lelkiismeret furdalás kerít hatalmába, kérd Őt:

„Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.” (Zsolt.51:12)

kedd, november 17, 2009

Várj!

”Hallgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök, és várlak.”

(Zsoltárok 5,4)


Tegnap valaki jelentős összeggel megkárosította a családomat, ezért különösen sokat mondó számomra Isten mai üzenete. Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok aludni, most ez történt. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, a gyomrom görcsben volt, nem jött a szememre álom. Leginkább azért, mert a bizalmammal gátlástalanul visszaéltek. Bibliát olvastam, imádkoztam, ezek a fegyvereim ilyenkor. Aztán szép lassan megnyugodtam Istennél.

A mai reggeli dicséret Dávid tollából való. Az egész ötödik Zsoltár mindössze 13 versszakos, és valójában nem szól másról, mint Dávid elkeseredett gyűlöletéről, utálatáról (6.,7. vers), amely érzésekkel magát Istent ruházza fel.

Természetesen a Biblia tanításával ellentétes az, amit eben a Zsoltárban olvasunk az Úrról, Aki a bűnöst szereti, a bűnt viszont valóban gyűlöli. Mégis itt van ebben a szent könyvben Dávid kiborulása. Számomra ettől emberi és hozzánk szóló könyv a Biblia. Nem egy elvont, fennkölt, hőseposzokat tartalmazó írást tarthatunk kezünkben reggelenként, hanem a valóság megírását, nagyon is a valóságét.

Egy királyfi, akiről egyébként sok tanulságos történetet olvashatunk Sámuel könyveiben, most nyomozásra és bosszúállásra sarkallja az Urat („derítsd ki vétküket, bukjanak bele fondorlataikba! Taszítsd el őket sok vétkük miatt” 11. v.).
Ha nem is mondjuk ki, még kevésbé írjuk le, azért biztosan gondoltunk már egyszer életünkben hasonlókat.

Ami megkülönbözteti Dávid „átkozódását” egy klasszikus piaci adok- kapoktól az az, hogy „vár” Istenre. Reggel elmondja Istennek, amit gondol, érez, amit szeretne, hogy megtörténjen, de mindezt szigorúan Isten jelenlétében teszi. És leteszi a nyomasztó terhét…
Érdemes lenne elgondolkodnunk rajta, hogy szabad-e azt a hamis képzetet kelteni emberekben (főként keresztény körökben), hogy Isten csak azokat szereti, aki kizárólag jó dolgokra tudnak gondolni, és rossz érzéseik sincsenek.

Gyakoroljuk az őszinteséget Istennel szemben is és várjunk szabadítására!

hétfő, november 16, 2009

A gondoskodás kötelessége

„Minden tekintetben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

Apostolok Cselekedetei 20:35

Pál nevéhez már szinte rutinból hozzáillesztjük az „apostol” jelzőt. Van is rá okunk, mert élete volt az a küldetés, amit Istentől kapott, amit teljes hűséggel elvégzett. A már életében elért elismertséget és tiszteletet mégsem tartotta természetesnek. Nemcsak azért mert nem bőven akadtak ellenségei és irigyei, hanem ő mindvégig szolgának tekintette magát.

Pál az egyik missziós körútján Milétosznál magához kéreti az efézusi véneket, mert fontosnak tartotta, hogy bátorítsa, tanácsolja őket. Talán szavainál is beszédesebb az az áldozatkészség, amit szolgálata során tanúsított. Semmi más nem számított, csak hogy a Krisztus evangéliumát elvigye oda, ahová Isten küldte. Sok-sok nehézségen ment keresztül, de ő csak ment előre, megállíthatatlanul. A 20:24-ben ezt mondja: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.”

Ezek után jön a felhívás: „viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (20:28). Korábban, mikor erről az igéről hallottam, vagy olvastam, az volt kihangsúlyozva, hogy Krisztus mennyire szereti az egyházát, hiszen életét adta érte. Mióta lelkészi szolgálatot végzek nem kerülhetem el a másik részét sem az üzenetnek, gondot viselni magamra és a rám bízottakra.

Egy kis öniróniával élve, sokszor úgy érzem, hogy csak a „futásomat” végzem, és szolgálatra nem marad erőm, időm, figyelmem. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Mégsem lehet mentsége egyetlen felelős szolgálattevőnek sem, mert ha csak Pál szolgálatát nézem sohasem hivatkozott a zsúfolt időbeosztására, a korlátolt lehetőségeire. A lelki dolgok mellett, ha kellett kétkezi munkát végzett, hogy fenntartsa magát, vagy segítsen másokat. „Minden tekintetben” megmutatta, hogy milyen keményen lehet dolgozni, és gondoskodni az erőtlenekről.

Mi lehetett Pál titka, amit ma is elvihetünk magunkkal. A 20:22 verset hadd emeljem ki: „…én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe…” Pálnak megvolt az Istennel való emlékezetes találkozása, utána pedig a Lélek vezetését követte lépésről lépésre. És miközben odaadta magát teljesen Istennek és az embereknek, valami nagyobb boldogságot, békességet élt meg, mint bármilyen nagy ajándék, vagy emberi megbecsülés.

vasárnap, november 15, 2009

Ki vagyok én?

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”
Mózes első könyve 1:27 
 
Ki vagyok én? Miért vagyok ezen a világon? Miért élek? Mi az értelme ennek az egésznek? Unos-untalan feltesszük magunkban ezt a kérdést, mert tudnunk kell, hogy honnan jöttünk és hová tartunk, és, hogy mivégre vagyunk itt.  
 
Isten ma válaszol erre a kérdésre: A képem és hasonlatosságom vagy. Én alkottalak téged a saját kezemmel. Én akartam, hogy megszüless erre a világra, nem vagy a véletlen műve. Hozzám tartozol, én vagyok az, aki mindent úgy rendezett, hogy te pontosan akkor, amikor eljött az ideje, felsírj életedben először. Én ott voltam, amikor megfogantál, amikor fejlődtél az anyaméhben, amikor te sem tudod, hogy miért, de elindultál egy szűk folyosón át egy hideg és veszélyekkel teli világba.  
 
Hidd el, te nem egy luk vagy egy lejárt szavatosságú óvszeren, nem egy átmulatott éjszaka nemkívánt eredménye, nem az elfelejtett fogamzásgátló tabletta, hanem az én megismételhetetlen, csodálatos alkotásom. Én akartam, hogy világra jöjj, én adtam neked életet.  
 
Én alkottalak meg téged a saját képmásomra. Azért, hogy bemutass engem a világnak. Azért, hogy életedből megismerjenek engem, a szeretetemet, a gondviselésemet; hogy emberként élj ebben az embertelen világban; hogy barátja légy a melletted állónak. Azért, hogy képviseld az igazságot akkor is, amikor mindenki más a sárba tiporja. Azért, hogy védd az embert, amikor mindenki más követ dobna rá; hogy emeld fel a földről azt, aki már nem bír tovább menni ebben az erőltetett menetben. Azért, hogy mosolyogj akkor is, amikor mindenki dühösen átkozódik körülötted. Azért, hogy légy az én képmásom!