szombat, augusztus 29, 2009

Jézus kiáltása

„Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: "Elói, elói, lámá sabaktáni!" - ami ezt jelenti: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"
Márk evangéliuma 15. fejezet 34. verse

„A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűlt emberekről, csak a keresztet burkolta homály. Ez jelképe volt annak a lelki kínnak és borzalomnak, amely ránehezedett Jézus szívére. Egyetlen szem sem tudott áthatolni azon a homályon, amely körülvette a keresztet, és senki sem tudta áttörni azt a még mélyebb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő lelkét. Úgy látszott, hogy a haragos villámok éppen Krisztusra csaptak le, amint ott függött a kereszten. Ekkor "nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: ÉLI, ÉLI! LÁMA SABAKTANI, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?" (Mt 27:46). Mikor a külső sötétség megsűrűsödött az Üdvözítő körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: A menny bosszúja van rajta. Isten haragjának a nyilai találták el őt, mert Isten Fiának mondotta magát. Sokan azok közül, akik hittek Benne, hallották Krisztus kétségbeesett kiáltását, minden reménységüket elveszítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor bizodalmukat követői?
Mikor a sötétség felszállt Krisztus lesújtott lelkéről, akkor újra feléledt Benne a testi szenvedés érzete. Azt mondotta: "Szomjúhozom" (Jn 19:28). Egyik római katonát annyira megérintette a szánalom, mikor Krisztus kicserepesedett ajakira tekintett, hogy egy spongyát tűzött fel egy izsópnádra és miután bemártotta azt egy ecettel megtöltött edénybe, felnyújtotta Jézusnak. A papok azonban gúnyolódtak Jézus haláltusáján. Mikor sötétség burkolta be a földet, félelemmel teltek meg. Mikor pedig alábbhagyott ez a félelmük, visszatért a rettegésük, hogy Jézus mégis megszabadulhat tőlük. Jézus szavait: "Éli, Éli! Láma sabaktáni?" (Mt 27:46) tévesen magyarázták. Keserű megvetéssel és gúnyolódással azt mondották: "Illyést hívja ez" (Mt 27:47). Az utolsó alkalmat sem ragadták meg Jézus szenvedéseinek a csökkentésére. Érzéketlenül azt mondották: "Hagyd el, lássuk, eljő-e Illyés, hogy megszabadítsa őt?" (Mt 27:49)
Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét korbácsütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket olyan gyakran áldásra nyújtott ki, fagerendákhoz szegezték. Azokat a lábakat, amelyek fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a végzésében, nagy szeggel verték át és szegezték a kereszthez. A királyi fejet össze-vissza szurkálták a töviskorona tövisei. A reszkető ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus mindezeket eltűrte - a vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak kezeiről, lábairól; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját; és a kifejezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle orcáját. Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden egyes gyermekének: éretted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn ezen terhének az elhordozásához. Éretted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted a paradicsom kapuit Az, Aki lecsendesítette a tenger vad hullámait és járt a tajtékos hullámokon; Aki megremegtette az ördögöket és száműzte a betegségeket; Aki megnyitotta a vakok szemeit, és életre keltette a halottakat, és Aki áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Krisztus, a bűnök elhordozója, eltűrte az isteni igazság haragját, és éretted Maga lett bűnné. "Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette érettünk" (2Kor 5:21). (ELLen G. White: Jézus élete 662-663. oldal)

péntek, augusztus 28, 2009

Az Úr vezetését követve

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből;
a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.”


Példabeszédek 3:5


„Az Úr adta neked a munkádat, nem azért, hogy kapkodj, hanem, hogy nyugodtan, megfontoltan végezd. Az Úr soha, senkit nem kényszerít elsietett, bonyolult lépésekre. Te azonban sok felelősséget összegyűjtöttél magadnak, amelyeket a könyörületes Atya nem helyezett rád. Életedben vadul kergetik egymást az olyan kötelességek, melyeket nem az Úr parancsolt neked. Isten szolgái sohase hagyják ott az egyik kötelességüket elvégezetlenül, vagy félig készen, hogy a másikba kapjanak bele! Aki Isten félelmében és az ő nyugalmával tevékenykedik, az nem dolgozik ötletszerűen, sietve, attól tartva, hogy valami majd tervének az útjába áll.

A terheket, melyeket hordozol, nem mind az Úr rakta a válladra. A többletterhek következményei kihatnak környezetedre. Ha megmaradtál volna a kijelölt munkád mellett,… akkor sokkal többet értél volna el… Ha ragaszkodsz a neked kiszabott részhez, akkor gyorsan tudsz majd dolgozni, istenadta szakértelemmel, anélkül, hogy bármikor is kapkodnál… Állj meg és gondolkozz! Isten ismer, és tudja, hogy csak por vagy. Kétségkívül rászorulsz a tanácsra. Nemcsak azokéra, akik bíztatnak, hogy vágj bele abba, amit oly fontosnak tartasz, hanem az olyan emberek tanácsára is, akik már most tisztábban látják a következményeket, ha bizonyos vállalkozásokba akarsz kezdeni. Ha megfogadod a küldött figyelmeztetéseket, nagy megpróbáltatások elől menekülsz meg.” (Ellen Gould White, Bizonyságtételek VIII. kötet, 189, 191. o.)

csütörtök, augusztus 27, 2009

Isten majd gondoskodik

„Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”
Mózes első könyve 22:8

Ábrahám 75 évesen elhagyja Háránt. 11 év múlva gyermeke születik Hágártól. Nagy áldás egy gyermektelen férfinek - de annál kegyetlenebb a feleségének. Isten hat alkalommal ígér fiúgyermeket Ábrahámnak, miután az ígéret gyermeke, Izsák megszületik. Nem azért volt szükség erre a hat ígéretre, hogy Isten feltépje Ábrahám sebeit, a fájdalmat, amit a gyermektelenség okoz, hanem azért, hogy Ábrahám legyen teljesen biztos az isteni ígéretben. Ehhez képest Ábrahám egyszer – és ez az egy éppen elég, sőt túl sok volt – elbizonytalanodott Isten szavahihetőségében. Azt hitte, hogy a „segíts magadon, az Isten is megsegít” gyakorlatra szükség van akkor is, ha Isten közvetlenül, láthatóan és hallhatóan részt vesz az életében.

De hagyjuk a hibakeresést – végre megszületett Izsák! 25 év várakozás után! Végre!!! De mi lesz Izmáellel? Amikor Isten megmutatja, hogy mit szánt Ő nekünk, akkor a saját megoldásunk olyan erőltetettnek és szégyellnivalónak látszik. Alapesetben ez igaz, de szerintem egy ideig Ábrahámnak nem valószínű, hogy eszébe jutott, hogy bánkódnia kellene a múlt miatt, hiszen így két fia van egyszerre! Isten pedig csak egyet ígért neki! Talán még jobb is, mintha Istenre hallgatott volna (???) Sára, a felesége egy kicsit másképp gondolta. Neki biztosan eszébe jutott, hogy mennyi szívfájdalmat megspórolhatott volna magának, ha legalább ő hűséges Isten ígéretéhez. Lehet, hogy neki kellett volna – legalább önzésből – emlékeztetnie Ábrahámot Isten szó szerint bemagolt ígéreteire, hogy ne kapaszkodjanak bele a saját ötletük pókhálójába.

Sára nem sokáig tűrt. Elég volt egyszer – az utolsó csepp már észrevétlenül cseppen a pohárba – nevetni látnia Izmáelt, és ebben a percben maga előtt látta a jövőt. Itt tenni kell valamit! Nem emberséges és nem is igazságos, amit kér a férjétől, de furcsa mód Isten Sárát védi ebben a helyzetben. Az ítélet kiszabatott: Ábrahám maga bocsátja el a semmibe Hágárt és Izmáelt.

A múlt lerendezve, a vargabetű törölve, az ígéret gyermeke és a szülők boldogan élnek…, amíg Isten nem kér valami igazán nagyot Ábrahámtól: add nekem a fiút, akit én neked adtam. Nem valamit kér Isten, nem mindent, ami megszerezhető, de élettelen, hanem az egyetlent, akit nem lehet visszaszerezni, ha elveszett. Nem Ábrahám szerezte, hanem Isten adta neki. Leírhatatlan a vívódás, amit Ábrahám érezhetett, amikor vitte a fiát feláldozni. Gyermeket elveszíteni a legborzalmasabb dolog a világon, de odaadni – elmondhatatlanul nehezít a terhen. Mindezt úgy, hogy egy áldozaton már túl van, és senki sem mentette meg tőle: Izmáelt a pusztába kellett küldenie.

Az utolsó lépések közben – amikor már nincs kiút és az áldozat is gyanút fogott, mert minden megvan, de pont az áldozat hiányzik – hangzik el a mondat Ábrahámtól: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam”. Mennyire szeretjük, hogy Isten gondoskodik! Csak egyet nem tudunk elfogadni benne: azt, hogy MAJD. A többi édes, ez nagyon keserű. De mikor? A „majd” megfoghatatlan, túl messze van, túlságosan bizonytalan, túl nagy függést igényel. Mert pont ez a lényege. Isten gondoskodik, de hogy mikor, azt Ő dönti el. A legnagyobb ajándék pedig az, hogy Isten időzítése mindig pontos. A „majd” nem fog elcsúszni, pontosan akkor történik, amikor szükség van rá, ha mi nem is tudjuk, hogy mikor.

szerda, augusztus 26, 2009

Vágyódás Isten után

„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize;”
(63. zsoltár 2.vers)

Az első vers beszámol a zsoltár keletkezési körülményeiről. Dávid a királyi trón várományosa a tébolyodott Saul elől bujdokolva éhesen és szomjasan bolyong Júda pusztájában.

Sokan elképzelni sem tudjuk mit jelent éhezni és szomjazni, hiszen olyan természetes, hogy reggel felkelés után a csapot megnyitva folyik a víz, ha kinyitjuk a hűtőt még válogathatunk is mit együnk.

Bizony, míg valaki nincs élet és halál között nem értheti miről beszél Dávid. Míg nem éheztünk és szomjaztunk csak sejthetjük mit érzett ott a semmi közepén.

Dávid a júdeai sivatagban botorkál, majd földre rogy, és Istenhez könyörög. De nem az eledelért. Nem egy korty vízért. Számára az Örökkévaló közelsége mindennél többet jelent.

Mert a fizikai ínség eltörpül a lélek epedezése mellett. Mert lehet, hogy tele a hasad, de lelkileg már-már éhenhalsz. Megvan mindened, de lelked háborog, mint a viharzó tenger. Magad sem érted miért, de legszívesebben csak sírnál és sírnál…

Jézus azt mondja: Boldog vagy!

Mert csak azok érhetik el Őt, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot” (Máté 5:6). S a legnagyobb baj az, hogy sokan éppen a lelki jóllakottságuk miatt nem értékelik eléggé Őt, Megmentőjüket.

Benső békesség után vágyódnak, de mivel ’teleették’ magukat a világ kínálatával, soha nem jutnak el az Élet kenyeréhez, Jézushoz, mert nem kívánják.

Ha tehát ma vagy bármikor lelki sivárságba jutsz, és úgy érzed nincs kiút, megtetted az első lépést a Megváltó felé, aki megelégít, ahogy Ő mondta:

„Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.” (Ján. 6:55)

kedd, augusztus 25, 2009

Tisztesség Isten művében

”mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.”


(2Korinthus 8,21)


Kr. u. 54-ben egy szombatév alkalmával, az előző Kr.u. 47-ben zajlott (Apcsel 11, 29), nagysikerű adománygyűjtést követően az apostoli zsinat újabb gyűjtéssel bízza meg Pált. Az apostolnak rendkívüli lelki erőt ad, hogy éppen Macedóniában, ahol mély szegénységben élő testvérek laktak, gazdag ajándékot küldtek Jeruzsálembe. Pál a megelőző versekben megfogalmazza, milyen lelki magaslaton is van az a közösség, vagy egyén, aki úgy éli az életét, hogy a pénze is Istené.

Majd hét év múlva ismét adakozásra hív. A korinthusi gyülekezet tagjainak megnyilvánulásai lényeges eltérést mutatnak a Macedón szellemiséggel összehasonlítva. Számunkra is ismert kifogásokat fogalmaznak meg, úgymint: milyen jó a jeruzsálemieknek, mert ők mindig csak kapnak; és be kell, osztani, hogy ki mennyit adjon, nehogy valaki többet adakozzon a kelleténél (Apcs 5). Mindenki eldöntheti melyik gondolkodásmód a szerencsésebb...

Ebben a parázs hangulatban érkezik Pál megbízásából a helyszínre Titusz, akinek az a feladata, hogy konszolidálja a helyzetet, s amikor elült a vihar, jó lelkiismerettel, megbékélt szívvel, aki akarja, elhelyezhesse adományát Isten oltárán.

Számomra a mai ige - ”mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” - arról beszél, hogy elengedhetetlen Isten tulajdonának becsületes, gondos kezelése. Mai korrupcióval teli világunkban fontos, hogy minden, amit egy közösség keretein belül teszünk, jól nyomon követhető, dokumentált legyen. Különös tekintettel igaz ez a pénzügyi kérdésekre.

Lehet, hogy a macedónok egy számlát sem kértek Páltól, a pénzösszeg felhasználását bizonyítandó, de sajnos a világ és vele együtt az egyház is megváltozott. A békességért, hogy Sátán minél kevesebb támadási felülete legyen, igyekeznünk kell az adminisztrációs fegyelem betartására. Ez bizony sokszor nehéz, felesleges nyűgnek tűnik, de megalapozhatja a bizalmat. Amint Korinthusban is meghozta az áttörést.

hétfő, augusztus 24, 2009

Nem várva viszonzást

„Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.”

Lukács evangéliuma 14:12-14


Jótékonykodás vagy jóság? Vendéglátás vagy vendégszeretet? Egymáshoz közel álló dolgok, de ami a különbséget adja, az a motiváció. Jézus vendégségben van, és vendéglátójának csöppet sem hízelgő módon adja tudtára, hogy nem minden a nagy felhajtással tartott fogadás.

Jézus egy olyan jelenségre mutat rá, amely ma még inkább tetten érhető. A jótékonykodást is megfertőzte a számítás, a „haszon” keresése. Jótékonysági hangversenyt rendezünk, melyen magunkat reklámozzuk, emellett megnevezünk valamilyen nemes célt. Találkozhatunk ajándéksorsolással egybekötött támogatói jegyekkel, tombolákkal – ezzel is motiválva az egyébként önző embereket az adakozásra. Adományt nyújtunk át rászoruló gyermekeknek, miközben mosolygunk az újságíró kamerájába. Támogatjuk egyházunkat, de elvárjuk, hogy az adóbevalláskor valamennyit visszakapjunk pénzünkből. Folytassam?

Nem nekünk kell vizsgálnunk a szándékot, de Isten látja, hogy még a jótékonykodást, a segítségnyújtást is lehet képmutató módon, saját érdekeinket szem előtt tartva végezni.

Mit tehetünk hát? Ne tudja a bal kezem, mit tesz a jobb? Ugyanakkor jó cselekedeteinket látva dicsőítsék az emberek Istenünket? Azt gondolom, nyugodtan tegyünk jót nyilvánosan is, és akkor is amikor senki sem látja. Lássunk vendégül a rangos és gazdag embert éppúgy, mint az egyszerű, szegényt. A lényeg, hogy miközben ezt tesszük, ne azon gondolkozzunk, hogy milyen rendes emberek is vagyunk mi, vagy milyen hasznom származhat ebből.

Ne tegyünk szívességet álszerényen, hogy aztán sértődötten tovább álljunk, mert nem viszonozták.

Isten jutalma nem azért lesz a miénk, hogy legalább a mennyben ne csalódjunk. Az üdvösség és a mennyei kincsek nem viszonzásai a szolgáló életünknek, hanem egy ajándék a tiszta szívű, Istent és embert szeretni tudó teremtmény számára.

vasárnap, augusztus 23, 2009

KERESÉS A BLOGBAN!

Tisztelt Olvasók!

A blog anyaga egyre halmozódik, ami megnehezíti, hogy egy-egy személyesen fontosnak tartott áhitatot visszakeressünk. Ennek megkönnyítésére a jobb oldalon található egy új funkció: keresés a blogban.

Talán abban is segít, ha egy konkrét igéhez, vagy témához keres valalki áhitatot. A keresett kulcsszót csak be kell írni és máris olvasgathat kedvére!

Isten áldását kívánjuk!

a blogszerzők
Zamatos gyümölcsök kertje

„Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fújj rá kertemre, áradjon illata! Jöjjön el kertjébe szerelmesem, és egye annak édes gyümölcsét!”
Énekek Éneke 4:16

Kert, kert, kertelhetnék... Menekülhetnék allegorizálásba, de az az igazság, hogy ez az ige a szexről szól: ennek folytán a ma reggeli áhítatnak is erről kell szólnia. Mit is tanulhatunk tehát ebből az igéből?

Isten nem prűd. Amit megteremtett, annak egy részletéről sem szégyell nyíltan beszélni a Biblia lapjain. Az Isten által ihletett írásokban olvashatunk bűnről, hibákról, sikerről és kudarcról és szexről. Legkevésbé sem kicsinyli le az emberi szexualitást, amiről az Énekek Énekét olvasva bizony megbizonyosodunk, hogy jó! Érdekes módon a kereszténységben mégis egész mozgalmak jöttek létre, hogy a Bibliában olyan természetesnek vett szexualitással szembeszálljanak. Vannak, akik még a házasságon belül is kétségbe vonják a szexualitás fontosságát. Pedig meg van írva: „A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje s ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.” (1. Korinthusi levél 7:4) Ez az Ige arra tanít bennünket, hogy beszéljünk nyíltan a szexualitásról!

Isten teljes lénynek teremtett bennünket. Nincs külön testünk és lelkünk, meg eszünk és akaratunk. Így egyben formáljuk meg azt a csodát, amit embernek nevezünk. És ennek része a szexualitás. Nem tagadhatjuk meg, nem idegeníthetjük el magunktól. Talán éppen ezért tanácsolja Pál apostol: „Ne fosszátok meg egymást magatoktól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni.” (1. Korintusi levél 7:5) Felelősek vagyunk tehát azért, hogy hol és hogyan éljük ki szexuális vágyainkat!

Isten szerelemre és boldogságra teremtett bennünket. Az emberi test gyönyörű. Mégis, ebben a világban hihetetlenül egészségtelen kultúra kapcsolódott hozzá. Ruhával, plasztikával és Photoshoppal próbálják kiigazítani, mintha nem lenne jó úgy, ahogy van. Pedig ezek nem képesek eltakarni vélt hiányosságainkat. Egyedül a szerelem képes erre! Ebben a versben és a fejezetben megnyilvánul ez a mindent megszépítő szerelem: „Mindened oly szép, kedvesem, semmi hibád sincsen.” (7. vers) Vajon a szerelem vak? Nem látja meg a súlyfelesleget, a tökéletlen íveket, a narancsbőrt és a … – sorolhatnám végtelenségig a listát a női magazinok cikkeinek címei alapján. Szerintem ez a szerelem nem vak, hanem igaz! Szeretni akar, ezt ki meri fejezni és meg meri élni. Ez a szerelem teljes! Isten erre teremtett bennünket!

„Megdobogtattad szívemet, húgom, menyasszonyom, megdobogtattad szemed egy pillantásával, nyakdíszed egy láncocskájával. Mily szép a szerelmed, húgom, menyasszonyom! Mennyivel jobb szerelmed a bornál, olajod illatosabb minden balzsamnál. Színméz csepeg ajkadról, menyasszonyom, méz és tej van a nyelveden, s ruháid illata, mint a Libánon illata! Bezárt kert az én húgom, menyasszonyom, bekerített forrás, lepecsételt kút. Paradicsomkert nőtt rajtad: gránátalmák édes gyümölcsökkel, ciprusok nárdusokkal, nárdus és sáfrány, illatos nád és fahéj, sok tömjénfával, mirha és aloé, sok drága balzsammal; kertekben levő kút, élő víz forrása, mely a Libánonról csörgedezik.” „Támadj föl, északi szél, jöjj elő, déli szél, fújj rá kertemre, áradjon illata! Jöjjön el kertjébe szerelmesem, és egye annak édes gyümölcsét!” (9-16. versek)

Tudunk még így becézni és dicsérni? Tudunk még ilyen őszinte hatást elérni a házastársunknál? És ha véletlen azt mondaná, hogy „Ez az idő elmúlt és különben is rohanni kell!” - akkor csendben megjegyzem: vasárnap reggel van...