szombat, március 21, 2009

Elcsendesedés

„Ő pedig így szólt hozzájuk: "Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé." Mert olyan sokan voltak, akik odaérkeztek, és akik elindultak, hogy még enni sem volt idejük.”
Márk evangéliuma 6. fejezet 31. verse

Korunk átka az általános túlhajszoltság. Egyrészt mert mi magunk is sokat akarunk, és nem akarunk semmiről sem lemondani, másrészt, mert hatással van ránk a körülöttünk élők hajszolt életmódja. A médiák, a sajtó, a reklámok, mind azt sugallják, hogy esemény teli életet kell élni, nyüzsgésben, folyamatos „buliban.” És bár a nyüzsgés lényege, hogy sose legyünk egyedül, mégis magunkra maradunk, mert e folyamatosan felajzott állapot nem kedvez az igazi kapcsolatok kialakulásának. Egy kapcsolat kialakulásához ugyanis magány is kell, csendesség. Amikor úgy ismerhetem meg a másikat, hogy kizárók minden más zavaró tényezőt, és csak rá figyelek, és ő rám. Amikor idő van szavainkat tisztázni, gondolatainkat kifejteni, a másikat maradéktalanul meghallgatni. És hitünknek is szüksége van rá, elvégre hitünk nem más, mint Istenhez fűződő kapcsolatunk. Az Istennel való kapcsolatunk minősége, mélysége függ e csendességtől. És mert ilyen fontos szerepe van, jó, ha minden nap egy meghatározott időt fordítunk rá. Mert jóllehet bármikor és bárhol fordulhatunk Istenhez, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a bármikorból semmikor lesz, és hogy a meghatározatlan idő végül is azt jelenti, hogy egyáltalán nem találunk időt az Istennel töltött meghitt együttlétre. Krisztus ismeri szükségletünket, ezért így szól hozzánk: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé."

péntek, március 20, 2009

Jézus imája az egységért

„És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam,
hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.”

János evangéliuma 17:22



Isten közösségben létezik, a Szentháromság közösségében: Atya, Fiú, Szentlélek. A főpapi imádságban Jézus erre az egységre utal, amikor azt mondja: „amiképpen mi egy vagyunk.”

Azért imádkozik életének egyik legkritikusabb, legnehezebb szakaszában, hogy követői eljussanak az egymás közötti egységre. Ha Jézusnak az egységért kellett a leginkább imádkoznia, akkor ez azt jelenti, hogy az egyik legnagyobb veszélyforrás a keresztények számára az „egység nélküliség”. Valóban így van, sokszor nagyon nehéz az egység megvalósítása.

Az egység előfeltétele egymás elfogadása, a szeretet megélése a közösségen belül. Mivel azonban a bűn mindannyiunkat megrontott, így szeretetünk elsősorban nem a másik ember felé, hanem önmagunk felé irányul. Az önszeretet pedig nem alkalmas a közösség építésére. Az egység megvalósítása tehát az önző én megtagadását, háttérbe szorítását követeli. Ezt a lépést pedig csak az őszintén megtért keresztény tudja meglépni, Isten állandó segítségével.

Amikor Jézus azért imádkozott, hogy követői legyenek egyek, amiként Ő, az Atya és a Szentlélek egyek, akkor gyakorlatilag azt kérte, hogy követői minden erejükkel kapaszkodjanak Istenbe. Az egység ugyanis csak ezen az úton érhető el. Bizonyítják ezt a pünkösd előtti események is, amelyek a felházban történtek a tanítványok között (Cselekedetek 1:13-14; 2:1-4).

Ma a keresztények más-más egyházakhoz tartoznak, pedig azt mondják, hogy ugyanazt az Istent szeretik, követik. Ha ez így van, miért nem együtt imádják az Istent? A mennyben nem lesznek különböző felekezetek, ott mindannyian a Bárány egységes nyájának tagjai leszünk. Az egy Isten ténye szemben áll a sok, egymással szemben álló egyházak valóságával. Isten Lelke egységet teremtő hatalom. Ahol harcok, széthúzás van, ott nem a Szentlélek munkálkodik, hanem a Diabolosz. De sokszor ugyanannak az egyháznak a hívei között sem tapasztalható meg az az egység, amiért Jézus könyörgött a Gecsemáné kertben. Sok tanulnivalónk van még!

János 17:21. és 23. versében Jézus nyomatékosan beszél arról, hogy a benne hívők legnagyobb missziós küldetésüket akkor töltik be, amikor az egymás közötti és az Istennel való egységre törekszenek. Jézus azt mondja, hogy ez az egység hitre ébresztő az Istent még nem ismerő emberek között.

Az egység a szeretetet gyakorlati megvalósítása. Ahol egység van (nem egyformaság!), ott szeretet van; ahol szeretet van, ott Isten jelen van, mert Isten a szeretet. Törekedjünk önös érdekeink helyett a bibliai alapokon nyugvó, Istent kereső egység kialakítására keresztény hittestvéreinkkel. Így lehetünk leginkább az Ő bizonyságai a körülöttünk lévő világban (János 13:34-35).

csütörtök, március 19, 2009

Istentől kapott áldások

„Megadtad neki szíve kívánságát, ajka óhajtását nem tagadtad meg. Hiszen gazdag áldással fordulsz feléje, fejére színarany koronát teszel. Életet kért tőled, és megadtad neki, hosszú életet, örökké tartót. Nagy a dicsősége, mert megsegítetted, fenséget és méltóságot adtál neki.”
Zsoltárok könyve 21:3-6

Te szeretnél úgy élni, hogy minden kívánságod teljesül? Én néha igen, de nem szeretném, ha valóban mindegyik teljesülne. Bár, ha úgy rendezem be az életemet, hogy vigyázzak, mert mindegyik teljesedni fog, akkor talán meg tudnám szokni a helyzetet. De mi lenne akkor, ha mindenkinek minden kívánsága valóra válna? Csak három kívánságról volt szó az egyik mesében, de a házaspár kénytelen volt a kolbászt levarázsoltatni a gazda orráról - ezzel elhasználni a második balul sikerült kívánság következménye miatt a harmadikat is -, mert nem gondolták, hogy minden szavukra vigyázni kellett volna. Még a mesében sincs olyan világ, hogy mindenkinek minden kívánsága teljesül, mert sokan sokfélét, nagyon sokszor egymásnak ellentmondót kívánunk – ugyanis, valljuk be, mi bűnös emberek vagyunk.

Nekünk nagy szükségünk van egy olyan Valakinek az irányítására, Aki sokkal hatalmasabb, mint mi, mindent tud rólunk, mindenkiről, de jóságos, igazságos, és a legjobbat akarja nekünk.

Isten minden kívánságunkat teljesíti? Nem, és milyen jó, hogy nem. Viszont mindegyiket teljesíti, amelyek nem ellenkeznek azzal a tervvel, amelyet Isten rendelt nekünk, hogy azok segítségével a lehető legtöbbet adhassa nekünk. Isten tudja, hogy a mi szívünknek sok kívánsága van. Néha kevés, de többször sok és nagy kívánságok. A mi Istenünk olyan Isten, Aki a ki nem mondott, csak óhajtott kívánságokat is képes és kész meghallgatni, ami egyezik az Ő lehető legjobb terveivel. Ilyenkor pedig nekünk a megkapott áldásokkal felelősen kell együtt élni, és folyamatosan annak tudatában lenni, hogy soha nem az áldás és az ajándék a lényeges, hanem az az Isten, Aki azt adományozta.

Az embernek két hibája lehet az áldások elfogadása terén. Egyrészt hajlamosak vagyunk köszönöm nélkül elvenni Isten kezéből az ajándékokat, melyek a különleges kegyelmének a részei, és nem természetesek, mint aminek mi tartjuk. A másik hibánk lehet, amikor csak úgy tudjuk elképzelni az életünket, hogy folyamatosan áradnak az áldás csatornái, és nem hisszük el, hogy Isten akkor is szeret, ha éppen semmi nagy nem történt velünk.

Volt egy Jónás, aki kétszer menekült meg a biztos halálból: egyszer akkor, amikor beledobták a tengerbe a hajósok, másodszor pedig, amikor egy hatalmas hal elnyelte. Az esetek nagy százalékában egyik helyzetből sem jönnek ki élve emberek. Ez a Jónás az Élő Istennel, Akinek mindkét megmenekülését köszönhette – és hogy ne legyen mentsége, még tudott is róla, hogy Isten szabadította meg – képes volt vitába szállni egy növény elszáradása miatt, mert ő ezekből a megmenekülésekből, és az utána történt nem mindennapi eseményekből csak a nehézségeket látta. Csak azt, hogy mi nem olyan, mint amilyennek ő elképzelte. Első számú hiba: hatalmas ajándékokat köszönöm nélkül elfogadni.

De volt egy Jób is a történelemben, akinek viszont egy hatalmas áldás-eső után meg kellett tapasztalni nemcsak az áldások aszályát, hanem a legforróbb sivatagját is. Ez a Jób – bár ember volt, és elbizonytalanodott -, mégsem mondta, hogy Isten őt nem szereti, vagy elhagyta, mert elvette azt, amit régen adott. A barátai mindent megtettek azért, hogy bebizonyítsák, hogy az áldások mindig egyenes arányban állnak az ember igaz voltával, de Jób a bőrén érzete, hogy az áldások osztásában nem lehet igazságot felfedezni, mert ez egyedül Isten kegyelmén és nem az igazságosságán alapszik. Ő tudta jobban…

szerda, március 18, 2009

Örömmel ad az Úr
„Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”
(Máté evangéliuma 7. fejezet 8. vers)
Papíron katolikus családban nőttem fel. Papíron, hiszen szüleim igyekeztek megfelelni az elmúlt rendszer elvárásainak, így még nagy ünnepekkor sem mentünk templomba és Bibliánk sem volt. Persze ennek ellenére igyekeztek becsületesen felnevelni bennünket húgommal együtt.

Testvéremmel ellentétben én inkább visszahúzódó gyermek voltam. Legszívesebben egyedül játszottam saját magam építette kis világomban. De ahogy visszaemlékszem ebben a világban mindig is ott volt valami istenféle, persze nem így neveztem magamban, de tudtam, hogy van, hogy kell lennie. Ám erről soha nem beszéltem otthon.

Talán ebből a visszahúzódásból fakadt, hogy sohasem vágytam diszkóba, bálba, nem érdekelt sem a cigaretta, sem az alkohol, amihez hozzájárult, a családban való előfordulásuk miatti viszolygás is. Viszont nagyon szerettem olvasni. Cooper, Karl May és Jules Verne kalandregényei kötöttek le leginkább.

Verne, rejtelmes sziget című művében, amikor a főszereplők felfedezik a szigetet, találnak egy ládát, úgy vélik teli kinccsel, ám ehelyett csak egy papírdarabot találnak benne, melyen a fenti Igevers szerepel.

Nekem ez volt a legelső Bibliavers, ami kezem közé került, bár ekkor még úgy gondoltam ez Verne szállóigéje, hiszen a könyvben nem volt megjelölve honnan az idézet.

Viszont annyira megtetszett ez az egyszerű mondat, hogy ráírtam az iskolai könyveimre és füzeteimre. Ekkor voltam hetedik, vagy nyolcadikos.

Már középiskolás voltam, amikor a művelődési házban egy bibliai-régészeti sorozat indult. Itt hallottam először a Bibliai tanításait. S kezdőként emlékszem rengeteg kérdéssel bombáztam minden este a lelkészt.

Itt került kezembe először a Szentírás. Ám mivel pénzem nem volt rá csak sóvárogva nézegettem minden alkalommal a könyves asztalon. Néhány héttel később a fiatalember, aki a könyveket árúsította, látva az érdeklődést felajánlott ingyen egy Bibliát, ami fordítva volt bekötve a borítójába, és így eladhatatlanul hevert egy doboz alján.

Ahogy hazavittem, elkezdetem falni. Az elejéről kezdtem, majd Mózes könyvei után belekóstoltam az Újszövetségbe, és…

Amikor elérkeztem Máté 7:8-hoz, már biztosan tudtam nem véletlen létezem, és nem a véletlen vezérli az életem. Én akkor meghallottam Jézus szavát:

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jel.3:20)

Tárd ki Te is szíved ajtaját Jézus előtt, és meglátod: KINCSre lelsz!

kedd, március 17, 2009

Egy kisebb (?) csoda


"Ekkor fel akarták venni a hajóra, de a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak. "

János evangéliuma 6,21


Mielőtt hosszú útra indulunk, mindig Isten oltalmát kérjük, az Ő kezébe tesszük életünket.
Most is így indultunk és nyugodt voltam: semmi baj nem érhet bennünket, hisz Isten velünk lesz és vigyáz ránk.
Az M5-ösön baleset: személyautó kamion alá csúszott, az autó teteje teljesen ledarálva, csak az ülései meredeztek az ég felé...
A balesett miatt az M0 is bedugult. 10-15 perc állás, lépésben araszolgatás következett. Ahogy elindult a sor, hirtelen a külső sávból elénk vágott egy kocsi, és ugyanolyan hirtelen le is fékezett. Alig fogott a fék a csúszós úton, de sikerült megállnunk. Se nekünk, se az autónak nem lett semmi baja. Hiába, Isten vigyáz ránk!
Ám az ölemben levő telefonom a hirtelen fékezéskor lerepült a földre. Mikor felvettem, ki volt kapcsolódva. Próbáltam bekapcsolni, de semmi. Nem ment. Belém hasított a felismerés: tönkre ment!
A gyerekeim azt tanácsolták, szedjem szét, hátha csak az aksi vagy a kártya mozdult el benne. Megpróbáltam: kiszedtem, visszatettem és bekapcsoltam...de semmi ... se kép, se hang.
Ez tényleg tönkre ment.
Eszembe jutott, egy korábbi meghibásodott telefonunk kálváriája, hány helyen jártunk, hány helyre írtunk, és sehogy sem sikerült megjavíttatnunk. Ezzel már nem bírom ezt újra végigcsinálni.
Úgy szerettem ezt a telefont!!!
Pedig imádkoztunk most is indulás előtt, akkor nem lehet baj! Vagy mégis???
Egyre sötétebben láttam a világot és benne magam.
A héten egyik barátnőmet hívtam fel és beszélgetés közben hallom, hogy 4 éves kislánya éktelen sírásban tör ki. Gyorsan le is akartam tenni a telefont, hogy odasiethessen hozzá, hiszen biztos hatalmas baj történt, de már hallom is a folytatást:
-„A maaaaciiiim!!! Eeeelszakaaaadt a maaaciiim!”
Hát ez volt a kétségbeesés oka, ez az a szörnyű katasztrófa: elszakadt a maci.
Számunkra ez semmiség, könnyen orvosolható, így nem is esünk kétségbe miatta. De egy kisgyerek számára ez világkatasztrófa, tönkre ment a macija, végleg, örökre, menthetetlenül.
Ekkor barátnőm odaszólt neki, azon a meleg hangján, amin csak egy édesanya tud szólni:
-„Hozd csak ide, mindjárt megvarrom! Nincs semmi baj. Szebb lesz, mint újkorában!”
Ez a jelenet ugrott be nagy kétségbeesésemben. Úgy éreztem magam, mint ez a pici lány. Tönkre ment a játékom, és senki nem tudja megjavítani. Milyen jó lenne, ha odaszaladhatnék én is az apukámhoz, aki meleg hangon azt mondaná: Nincs semmi baj, mindjárt megszerelem neked!
De jó lenne odaszaladni az én mennyei apukámhoz! Ő meg tudná javítani, Neki ez semmiség, ahogy nekünk egy macivarrás. De megtenné? Nekem? Megtenné, ha kérem? Oly sokszor nem történik meg, amit kérek, miért pont ez teljesülne? Ilyen gondolatok többször elgyengítették már hitem, de most valahogy nem engedtem nekik. Miért ne tenné? Én is kisgyermek vagyok, Isten gyermeke! Én is kétségbe vagyok most esve. Igenis odamegyek Hozzá! Azzal a gyermeki hittel és bizalommal, ahogy barátnőm kislánya is tette:
„Apukám (Jó Atyám)! Látod, mi lett a telefonommal!? Leesett, tönkre ment, és most úgy el vagyok keseredve. Hadd bújjak az öledbe, simogass meg!”
Odavittem hát a „macimat” az én „apukámhoz”, és lassan megnyugodtam karjai között.
S láss csodát! Mikor újra megpróbáltuk bekapcsolni a telefont, sikerült!!! Az én apukám „megvarrta a macimat”!!!
Ilyen Istenünk van, aki amikor kell, a legszeretőbb apuka. Csak mernünk kell Hozzá szaladnunk, őszinte gyermeki hittel, gyermeki bizalommal és szeretettel.
Jézus is arra biztatta a tanítványait, akik megijedtek, mikor meglátták Őt közeledni feléjük a vízen, hogy: „Ne féljetek!”
Ne féljünk Istentől, ha közeledik felénk! Ne féljünk elindulni felé! Ne féljünk elé vinni kétségbeesésünket! Ne féljünk sírni az ölében!
Mert mi az ő gyermekei vagyunk, s Ő minden szülők legjobbika, aki megvarrja az elszakadt macinkat!

Írta: Csatári Anikó

hétfő, március 16, 2009

Az ima ereje

„És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.”

Jakab levele 5:15

A bűn és a szenvedés, két olyan dolog, melytől már kezdetek óta szabadulni szeretne az ember. Az igazsághoz az is hozzátarozik, hogy inkább az utóbbi zavar bennünket, bármi is legyen az oka.

Az ima erejéről szoktunk itt beszélni, bár azt is mondhatnánk, hogy a közösségi imában rejlő lehetőségnek egy gyakorlati formájáról van itt szó. Az olajjal való megkenést ma már ritkán alkalmazzuk, pedig ez egy elterjedt és elfogadott gyakorlat volt az apostoli időben. Ha valaki nagyon beteg volt, magához hívatta a gyülekezet presbitereit, hogy imádkozzanak érte és kenjék meg olajjal. A hitből fakadó ima, a bűnvallás, a buzgó könyörgés pedig nem maradt válasz nélkül (még ha nem is minden esetben gyógyult meg a beteg).

Egy gyakorlat mindenképpen áldást jelentett a beteg és a közösség számára, a következő okok miatt:

- Az olajjal való megkenést önvizsgálat és bűnvallás előzte úgy a beteg, mint a közösség képviselői részéről. Ha csak ez történik meg, már „megérte”.

- Ez a gyakorlat kifejezte Isten gyógyító hatalmába vetett erős hitet. Nem hitetlenség igénybe venni az elérhető orvosi segítséget miközben együttműködünk Istennel a gyógyulásunk érdekében.

- A kellő alázattal és helyesen alkalmazott imádság lelki békét adott mindenkinek, mert Isten kezébe helyezték a beteg sorsát. Ellen White szavaival élve így imádkozhatunk: „ha gyógyulásuk a Te dicsőségedet és betegek javát szolgálja, Jézus nevében kérünk, gyógyítsd meg őket! Ha pedig gyógyulásuk nem egyezik meg akaratoddal, kérünk, hogy kegyelmeddel vigasztald meg őket, és jelenléteddel segíts nekik elviselni szenvedésüket. (A nagy Orvos lábnyomán, 158.o)

- Végül még egy áldást említenék: a közösség megerősödését. Nem tudom elképzelni, hogy ha néhány ember leborul hittestvére ágya körül Istenhez könyörögve, ott ne erősödne meg rendkívüli módon a testvéri közösség.
Bizony, „nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jakab 5:16).
Mi gátol, hogy kövessük elődeink jó példáját?


vasárnap, március 15, 2009

Angyalok védelmében

„Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon”
Zsoltár 91:11

Sok évvel ezelőtt felhajtottam az M0-ra, és azt vettem észre, hogy egy teherautó elszabadult kereke egyenesen felém tart. Félrerántottam a kormányt, és ezzel el is vesztettem az uralmat a Wartburg felett. Hol balra, hol jobbra, hol a saját, hol a szembejövő sávba csapódtunk, néha négy keréken, néha két keréken billegtünk ide-oda. Végül a kocsi megállt a túlsó oldalon. Visszahajtottunk a jó oldalra, és az ijedségen kívül nem lett semmi bajunk. A történések előtt és után tömött kocsisor hömpölygött, de éppen akkor, amikor baleset történhetett volna, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy sem. „Isten még akar valamit tőlem” – gondoltam.

Persze nem mindig úsztam meg a bajt ilyen könnyen. Jézus sem. E földre született, szegényen élt, verejtékkel szerezte kenyerét. Félreértették, félremagyarázták, meggyanúsították. Elűzték, elfogták, megverték, keresztre feszítették. Sátán pedig, amikor a java még mindennek hátra volt, magával vitte a szent városba, a templom párkányára állította, és így szólt hozzá: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat, mert meg van írva: Angyalainak parancsot ad, és azok tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.” (Máté evangéliuma 4,5-6) Milyen kecsegtető ajánlat: csodával elhitetni, hogy Ő a Messiás. Miért is kellene keresztre mennie, hogy az emberek higgyenek benne? Van egy egyszerűbb út is! Jézus azonban így válaszolt: „Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!”

A mi utunkat is védik Isten angyalai. Mindig védenek, néha terelgetnek is. És amikor eltévedünk, vagy messze vándorolunk Istentől, akkor is megtapasztaljuk: „A messzeségben is megjelent az ÚR: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jeremiás 31:3) Jézus a fenti mondattal felhívja azonban a figyelmünket, hogy nem mindegy, vajon az út, amin járunk Isten útja vagy az Istentől való távolodás útja. Isten útja az Istennek való engedelmesség útja. Mert ha Isten útján járunk, akkor Ő gondot visel rólunk egy örökkévalóságon át. Egyedül neki van gyógyszere a betegségre, szomorúságra és a halálra.

Jézus is így jutott tökéletességre. „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki..” (Zsidókhoz írt levél 5:8-9) Mi is mondjuk a zsoltárossal együtt ezen a reggelen:

Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen,
az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!
Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől.
Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.”

Meg fogjuk hallani Isten válaszát még küzdelmeink közepette is:


„Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.
Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.”
(Zsoltár 91:1-4,14-15)