szombat, február 07, 2009

Könyörülő az Úr

„Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged.”
(86. Zsoltár 15. verse)

Mindannyian sokszor és sokféleképpen vitatkozunk, küzdünk az Úrral. Tesszük ezt azért, mert szeretnénk, ha ugyanaz a cél és szándék vezetné az Ő kezét, mint a mienket. A küzdelmünk színtere általában az ima, ami jó esetben nem egy előre megfogalmazott, vagy régóta ismételgetett részekből álló „mondóka”, hanem élő, a jelen problémáival és örömeivel terhelt és áldott, a pillanatnyi gondolatainkat és lelkiállapotunkat híven tükröző önvallomás.
„Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged.” Dávid az Örökkévalóval szerzett korábbi tapasztalata alapján mondja ki ezeket. Azonban, a kijelentés e pillanatában – és ez nagyon fontos - nem biztos benne, hogy méltó Isten kegyelmére „Fordulj hozzám, légy kegyelmes! Adj erőt szolgádnak, segítsd meg szolgálólányod fiát” (16. vers). Talán ez az a pont, ahol Dávid személyes imája bármelyikünk imája lehetne. Minnanyiunknak ez a legnagyobb küzdelmünk: újból és újból elfogadni azt, hogy Isten nem a mi „jóságunkért” hanem önmaga jóságáért könyörül rajtunk. Ez a könyörület pedig olyan bizonyos, hogy semmi sem tudja útját állni, „hiszen annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből is kimentettél” (13. vers). Pontosabban, csak egy valami tudja útját állni, mégpedig a bizalmatlanságunk. Ennek leküzdésére az a legjobb gyógyszer, ha őszintén ütköztetjük félelmeinket Isten ígéreteivel és korábbi szabadításaival. Felidézni ez utóbbiakat addig, míg újból bizalommal és hittel ki tudjuk mondani: „Mutasd meg rajtam jóságod jelét, hadd lássák gyűlölőim, és szégyenkezzenek, mert te, Uram, megsegítesz, és megvigasztalsz engem.”(17. vers). Azt kívánom, hogy minden bizonytalan és Istennel vívódó imád ilyen bizonyosságot szüljön!

péntek, február 06, 2009

A törvénytisztelők békéje

„A te törvényed kedvelőinek nagy békességök van,
és nincs bántódásuk.”

Zsoltár 119:165

Sajnos ezen a világon a törvénytisztelő magatartás nem mindig hozza meg a békét, illetve a jobb létet. Sokszor találkozhatunk olyan esetekkel, amikor jobban megy a dolga annak az embernek, aki Istent és embert nem ismerve, saját maga törvényei szerint éli az életet. Szokták mondani, ha érvényesülni akarsz, könyökölj, harcolj, legyél szemtelen, stb.

Biztos azonban, hogy a törvénytaposó emberek jobban élnek, mint törvénytisztelő társaik? Anyagilag talán többet megengedhetnek maguknak, de biztos, hogy megelégedettek abban, amijük van? Ez már nem olyan biztos, ugye?

Amit itt az ige azoknak ígér, akik életüket összhangba hozzák Isten törvényeivel, - úgy is mondhatnám akaratával, az a „nagy békesség”. Mi is ez a békesség? Az itt szereplő héber kifejezés a „sálóm”. Ez a szó nem csupán a háborúmentes állapotot jelenti, mint ahogyan mi a békére nagyon sokszor gondolunk. Bibliai értelemben a béke sokkal több ennél. A béke (sálóm) jelentése nagyon sokrétű: teljesség, jólét, szilárdság, biztonság, egészség, megelégedettség, barátság, emberekkel és Istennel való kiegyensúlyozott szövetségi kapcsolat, és természetesen háborúmentes állapot.

A Biblia szóhasználatában a békesség nem vegetálás, vagy túlélés, hanem teljes értékű, kibontakozott, boldog élet. Úgy tudnám ezt a kifejezést a legjobban illusztrálni, hogy a hal sálómja nem az akváriumban van, hanem a folyóban, a tóban, illetve a tengerben, óceánokban. Isten ezt a teljes értékű életet ígéri azoknak, akik „kedvelik” az Ő törvényét, s életüket összhangba hozzák az Ő akaratával. Ez a békesség nem csekély, hanem NAGY békesség. Vagyis olyan sálóm, ami soha el nem fogy. Amíg az ember Isten törvényeivel összhangban él, kiteljesedett, megelégedett, szilárd alapokra épülő, biztonságos, reményteljes életet élhet. Ez az ige azt is elmondja, hogy az ilyen élet csak az Isten törvényeinek tiszteletben tartásával valósulhat meg, más módon nem lehet elérni.

A „nincs bántódásuk” kifejezés újabb kérdést vet fel. Tehát, aki Isten akarata szerint éli életét azt minden ember szereti, megbecsüli, tiszteli? Sajnos nem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Isten igéje itt tévedne. Ugyanis nem az emberek oldaláról nézve nincs bántódásuk, hanem Isten szemszögéből nézve. A törvénytisztelők életében minden, ami velük történik, javukat szolgálja, más szóval életükben minden együtt munkálkodik a jóra! Még a keserű, szomorú élmények is! Az itt szereplő héber szó értelmében életük nem bukik meg, nem vallanak majd kudarcot életük végén.

A mai ige megtanít minket arra, hogy teljes értékű, boldog, kiegyensúlyozott életre csak Isten akaratának tiszteletben tartásával lehet eljutni. Akit nem csak a ma örömei, sikerei érdekelnek, hanem hosszútávon szeretné életét, céljait, jövőjét biztonságban tudni, az csakis Isten akaratának „kedvelése”, megvalósítása által kaphatja meg ezeket. Hosszútávon gondolkodva csak így érdemes élni!

Imádkozzunk ma reggel azért, hogy örömmel engedelmeskedjünk az Úr minden rendelésének, tudva, hogy ez milyen nagy sálómot ad nekünk, nem csak a jövőben, hanem már a jelenben is.

csütörtök, február 05, 2009

A jótettek értéke

"A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."
Máté evangéliuma 25:40

A legkisebbekkel megtenni a legkisebbeket... Étel, ital, ruha, látogatás betegágynál és börtönben – nem teljesíthetetlen elvárások Istentől.

Még mielőtt az ember a bűnt választotta volna, Isten az események teljesedése előtt eldöntötte, hogy pontosan mi lesz a forgatókönyve annak, ahogyan az embert ismét az örök boldogság állapotába helyezheti. Az elhatározott tervnek egyszerre kellett a szeretet és az igazság törvényének megfelelnie. Isten Fiának az emberiségért való feláldozása a legszeretetteljesebb tett, amit valaha ember, vagy angyal el tud képzelni. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ezt nem lehetett volna elképzelni sem, ha nem történt volna meg. Mivel megtörtént, csak ezért lehet egyáltalán elképzelni. Jézus Krisztus halálával a szeretet oldal teljesült. De mi történik az igazság oldallal? Hogyan lehet bűnös embereket olyan nagy tiszteletben és dicsőségben részesíteni, ami csak a teljesen bűntelen lényeknek jár? Ők sem azért kapják, mert valami nagyot tettek, hanem, mert Isten ingyen ajándékozza nekik. Hogyan kaphatják az örök életet igazságosan azok, akik a saját bűnük miatt duplán nem méltók a „megérdemelt” jelzőre?

Istennek döntenie kellett a vizsgakérdések felől. Mi legyen az a néhány kérdés, amire az embernek egész szívével, azaz értelmével, érzelmével és akaratával a tettei tükrén keresztül kell válaszolnia ahhoz, hogy senki se mondhassa, hogy kivételezés alapján adta Isten az örökéletet a bűnös embernek.

Amikor Jézus szenvedett a kereszten, akkor a Földön valaha élt legbűnösebb ember igazságos büntetését kellett elszenvednie. Isten ezt a kegyelmi oldalt annyira mélyre szabta, hogy ne lehessen egyetlen embert sem találni, akinek a bűne szétfeszítené azt a mélységet, amiért Jézus megfizetett – érdemtelenül, helyettünk. Isten a kegyelmi oldalt kimeríthetetlenné tette azoknak, akik igénylik ezt az áldozatot. Kimeríthetővé egyetlen módon válik: ha az ember nem foglalkozik Jézussal, ezzel pedig azt jelzi, hogy nem értékeli az áldozatát.

Isten azt az oldalt, amit tőlünk vár el az igazságnak való megfelelés miatt, annyira alacsonyra szabta, hogy a legkisebbek, a legerőtlenebbek, a legszegényebbek is meg tudjanak neki felelni a vizsgán. Isten a legtöbbet tette értünk, ami tehető volt, tőlünk viszont annyira keveset vár, aminél kevesebbet nem tehetünk. Így érthető Isten szigorúsága az ítéletben azokhoz, akik nem tették meg azt a keveset, aminél kevesebbet már nem várhatott el.

„Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” – Jézus a legkevesebbet kéri, de azt a keveset a lehető legnagyobbra méltatja. Jézus a teremtéskor a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, és megszületésekor teljesen eggyé vált az emberiséggel. A mi bűneink miatt kapott sebeket és az ő sebeivel gyógyulunk meg. Ami velünk történik, úgy érzi, mintha Vele történne. A leghatalmasabb felelősség az embernek úgy élni, hogy tudatában legyünk annak, hogy mindenki, aki körbeveszi, Jézusnak hordozza a képét a teremtés, Jézus testetöltése és a megváltás jogán is. Minden, amit teszünk bárkivel, olyan, mintha Jézussal tettük volna.

A számadás napján Jézus csak azt kérdezi, hogyan bántunk Vele a földi életünk során. De mindenkivel azonosítja magát, akinek a bűnéért Ő vállalta a felelősséget…









szerda, február 04, 2009

Hála és dicséret az Úrnak!

„Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét!”
(100. Zsoltár 4. vers)

A századik zsoltár egyike azon dicséreteknek, melyek Izrael népét hívták az istentiszteletre, az Isten imádatára. Hogy milyen is lehetett akkor az istentisztelet, a Szentírás nem ad pontos képet. Annyi bizonyos, hogy a templomban nem volt szószék, nem volt prédikáció, és csak a papok léphettek be a templom épületébe, a nép az udvaron állt.

Valószínűleg meglepődnénk, ha egy szombati alkalom olyan formában zajlana, mint akkor. Azt hiszem, sokan reklamálnának, amikor az istentisztelet fő mozzanataként vér csorogna az oltárról és a lelkész, egy a közember számára nem látott helyen végezné szolgálatát.

Egy ilyen áldozatbemutatás nem nyújtaná azt az élményt, amit ma egy istentisztelettől a legtöbb ember elvár. Talán, ami leginkább zavaró lenne, hogy ebbe az istentiszteletbe semmi beleszólásunk sem lenne, hiszen Isten mindent elmondott előre.

De miért dicsérjük az Istent? Nem azért, mert Ő megérdemli, nem azért, mert muszáj, mert kötelező, hanem azért mert Ő adott nekünk életet és azért, mert Ő terelget bennünket nap, mint nap. „Ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.” (3. vers)

Valljuk be őszintén parancsra nem lehet dicséretet mondani. Az a hála, amit úgy követelnek ki tőlünk, abban nincs igazi köszönet. A zsoltár őszinte hálaadásra hív bennünket, vidám éneklésre „vígan énekelj az Úrnak te egész föld!” (1. vers)

Ez a rövid zsoltár komolyan elgondolkodtat arról, hogy mi motivál engem akkor, amikor Istenhez jövök. Önvizsgálatra indít, hogy nézzek magamba, kinek és milyennek látom magam, amikor megjelenek az Örökkévaló előtt.

Ha szombaton valaki tükröt tartana elém, miközben énekelek, miközben imádkozom, vajon mivel szembesülnék? Ne gondolja senki, hogy a kényszeredett mosoly, vagy a ritmikus zene kipótolja elfedi a szív ürességét!
Az örömteli istentisztelet feltétele nem a tüzes prédikáció, nem a jó meleg, puha székek, hanem, hogy ma tapasztalatot szerezz az Istennel. Ha észreveszed és átéled, hogy „jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (5. vers), akkor valódi hála ébred a szívedben és lelked minden rezdülése dicséretet énekel.

kedd, február 03, 2009

Szolga vagy fiú?

„Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.”
Galata 4,7.

Ezen a reggelen különös módon szólít meg bennünket az Úr! Vajon mit akar mondani nekem a szolga és a fiú példája nyomán? Miért fontos ez lelki életem szempontjából?

Tudjuk, hogy lényeges különbségek vannak a valós életben a szolga és a fiú között. Mik ezek?

A szolga, bár ugyanazon a helyen lakik, de mégis más házban, rosszabb körülmények között, mint a fiú. Ugyanolyan alapanyagokat használnak fel az étele készítésénél, de a fiúé ízletesebb, igényesebben van elkészítve, és méltóbb körülmények között van elfogyasztva.

A szolgának sokat dolgoznia, ennél fogva kevés ideje marad önmagára, értelme fejlesztésére, a tanulásra, így mindig ugyanazon szinten marad.

A szolga fizetést kap munkájáért, de abból sohasem gazdagodik meg, minimális esélye van arra, hogy önálló életet éljen és természetesen a fiúval ellentétben soha nem fogja megörökölni gazdája vagyonát.

Láthatjuk tehát, hogy a mindennapokban óriási különbségek vannak a szolga és a fiú között.

De milyen lelki üzenete van ennek? Miért használja Pál e példát?

Sajnos napjainkban is vannak hívő emberek, akik csak szolga módjára engedelmeskednek Istennek. Mit jelent ez?

Gépiesen, megszokott módon megtesznek dolgokat, amik bár hasznosaknak tűnnek, és szükségesek is, de hiányoznak belőlük a lelki élet alapvető elemei. Nézzünk egy példát!

Milyen a mi szombatünneplésünk? Szolgai módon tesszük ezt, vagy úgy, mint egy örökös? Ha szolgai módon ünneplem Isten szent napját, akkor hiányzik belőle a lelkiség, a mindent megédesítő szeretet, az élet! Megteszem, amit kell, mert így tanítottak, elmegyek (?) az Úr házába, mert megszoktam, és hát mégsem illik mást tenni. Meghallgatom az igehirdetést, mert szükségem van egy kis lelki nyugalomra, de lehet, hogy gondolataim máshol járnak, és semmit sem kapok ottlétem alatt. Jobb esetben lehet, hogy bekapcsolódom az énekkarba vagy szavalok egy verset, de nincs élet benne.

Milyen az, amikor „fiú” módjára ünnepelek? A „Fiú” már hét elején készül a szombatra! Azon gondolkodik, hogyan tehetné azt ünnepélyessé, hogyan szerezhetne örömet másoknak! Ha szolgál valamit, sugárzik az örömtől, és ragyog az arca és tekintetéből isteni ragyogás tükröződik. Életében az a legfontosabb, hogy „mit mond az Úr” és nem az, amit az emberek tartanak jónak. Mindez persze nem azért, mert ez kötelező vagy valami emberi normának akar megfelelni, hanem egy belső „kényszer” hat rá, ami alapján nem is tud mást tenni, mint az Úrnak szolgálni! Egész élete Isten dicsőségére szolgál, ami által sokan megismerik az Urat.

Különbség van tehát a „szolgai” módon való hivői életben és a „fiúi” vonások között.

De nemcsak a cselekedetekben, hanem a végeredményben is. Amíg a „szolgai” cselekedetek nem teszik boldoggá a cselekvőjét, addig a „fiúságra” jellemző hivői élet egy kielégülést, belső békességet teremt már itt e földön is! Végezetül pedig az Úr csak a „fiaknak” ad örök életet! Így a „szolgák” nemcsak e földön szenvednek hiányt, hanem a jutalmat is elveszítik.

Bárcsak felismernénk a Fiúság csodálatos lehetőségét! Bárcsak vennénk komolyan hivői életünket, élnénk Istennek tetsző módon már ma, hogy egykoron örökké vele lehessünk!

Kormos Tivadar

hétfő, február 02, 2009

Átváltozás

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”

(2Korinthus 3:18)

Mózes élettörténete mindig is lenyűgözött. Már a születése körülményei is kalandosak voltak, aztán az egész élete sok-sok érdekes eseményt vonultat fel. Rendkívüli ember volt, rendkívüli tapasztalatokkal. Isten nagyon közel engedte magához. Barátja volt.

A Biblia szerint Mózes ma a mennyben van reménységet adva azoknak, akik az Úrban haltak/halnak meg. Ő már most láthatja az Úr dicsőségét.
De menjünk vissza kicsit a rázkódó, mennydörgő Sínai-hegyi eseményekhez. Isten magához hívja a hegyre, ahol negyven napon át időzik, majd lejön a szövetség igéit tartalmazó kőtáblával. Arca ragyog, olyannyira, hogy a nép előtt lepellel kellett elfedni, hogy el tudják viselni. Szemlélte Isten dicsőségét, ő pedig ebből valamit visszatükrözött.

Pál apostol az idézett levelében nem engedi, hogy sokáig ennél a történetnél időzzünk. Bármennyire dicsőséges volt Mózes arcának ragyogása, egyszer az is elhalványult. Látni kell, hogy a törvény betűje (és az ószövetségi szertartások) elvesztik fényüket.

Még egy érdekes dolgot említ Pál. A zsidók (beleértve Mózest is) annyira megszokták ezt az leples megoldást, hogy már akkor is csak a leplet látták, mikor már régen nem lett volna rá szükség. „az ő gondolkodásuk eltompult, mert az ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el.” (2Kor 3:14-15)

Az újszövetség evangéliuma arra a szabadságra épül, amit Jézusban kaptunk meg mindannyian. Szabadok vagyunk a Lélek által, nincs szükség lepelre, nem kell homályban járnunk.
Néha talán mi is elveszünk a betűt, törvények, szabályok sűrűjében és épp a lényeget nem látjuk meg. Tudatosan rá kell neveljünk magunkat, hogy egyszerűen csak szemléljük Jézust. Elmélkedjünk, olvassunk róla, beszéljünk hozzá, és ennek lesz látszata. Ragyog majd az arcunk, átformálódunk (metamorfózis) a Lélek által dicsőségről dicsőségre.

vasárnap, február 01, 2009

Erő és várakozás

„Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat!”
Zsoltárok könyve 27:14

Dávid hányatott életének egyik legszívbemarkolóbb zsoltárát olvashatjuk. Olyan ember képe rajzolódik ki a 27. Zsoltár olvasásakor, akinek nehéz élete van. Dávid életének abban a szakaszában írja, amikor bujdosott és ellenségei űzték mint egy vadat. Sőt, utol is érték és körbe is vették. Mégis, nem panaszkodik emiatt, mintha a félelem teljesen hiányozna belőle. Mintha ez a legegyszerűbb dolog lenne az életben: megbirkózni a rosszakarókkal. Dávid tudatosított magában valamit, ami a mi figyelmünket sokszor elkerüli. A gonosz nem kívül van, hanem belül. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mit tesznek velünk, hanem hogy mi történik a lelkünkkel.

Corrie tenBoom leírja életének egyik történetét. A II. Világháború után egy volt német koncentrációs tábor épületében hajléktalanszállót üzemeltetett. A lakóhelyükről elűzött civilek, a sebesült katonák és idős emberek húzták meg itt magukat. Corrie pedig pénzt gyűjtött, hogy legyen ellátásuk. Egyszer egy ügyvéddel találkozott, akinek mindkét lábát letépte a robbanás a háborúban. A tolószékben ülő ember teljesen megkeseredett. Nem volt képes feldolgozni az eseményeket. Keserűség, gyűlölet és harag tartotta fogságában. Corrie elmondta neki, hogy a keserűséggel egy dolgot lehet csinálni: megvallani Istennek és feladni úgy, ahogy van. „Mit tud maga erről?!” – csattant fel a férfi. „Nagyon sokat.” – válaszolta Corrie, aztán elmondta élettörténetét. Csupán néhány évvel azelőtt még abban az épületben raboskodott nővérével együtt. Ő megmenekült, de nővére ott halt meg. „Hogyan lehet ez? Meg lehet bocsátani még az ellenségnek is?” Igen, meg lehet. Corrie leveleinek hatására tért meg egyik volt börtönőre, akit később háborús bűntettei miatt végeztek ki. És tudjátok kinek az ötlete volt a menedékház? Corrie nővéréé! Ő látta látomásban, hogy Isten ezt az épületet a háború után így szeretné használni, és ő ígértette meg halálakor is Corrie-val, hogy valósággá teszi ezt az álmot!

Sokszor látjuk a bűnt. Látjuk a sérelmet, amit az nekünk okoz, de nem rémülünk meg attól, amit az bennünk okoz. Sőt, dédelgetjük sérelmeinket, várva az alkalmat, hogy mások szemére vethessük őket. Dávid attól rettegett, hogy a gonosz őt is magával ragadja. Azért fohászkodik így: „Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában. Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem. Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az ÚR sátrában, és éneket zengek az ÚRnak. Halld meg, URam, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg! Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé! - szívem így válaszol: Színed elé járulok, URam! Ne rejtsd el előlem orcádat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!”

A modern liturgia szerint az izraeliták ezt a Zsoltárt mondják el nap mint nap fél éven keresztül az Új Év és a Nagy Engesztelés ünnepe előtt. Talán azoknak, akik „új életben járnak” és készülnek megjelenni Isten ítélőszéke előtt, nem még inkább emlékezniük kellene e Zsoltár üzenetére? Nem kellene még inkább figyelmünket Istenre irányítani és nem a földi sérelmeinkben áztatni lelkünket?

„Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?”
Bárcsak Isten megadná nekünk is ezt a bizonyosságot és a megbocsátás örömét!