csütörtök, december 31, 2009

Szent az Úr

"Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!"
Ésaiás próféta könyve 6:3

Akit szentnek nevezünk, azt mindenkitől elkülönítettnek gondoljuk. Pedig a szent szó csak Isten számára elkülönített dolgot vagy személyt jelent. Probléma csak akkor van, amikor Isten szentségéről van szó, mert körbeért a magyarázat, már nincs fogalmunk tovább szűkíteni a kört, hogy érthetőbb legyen a szó.

Szeráfok kiáltják Istenről, hogy Ő szent, és annyira hangos ez a kiáltás, hogy megremegnek tőle a küszöbök. Milyen csodálatos lehet az a Lény, akiről a szolgái nem számításból kiabálják Róla, hogy szent, hanem azért, mert ezt nem tudják magukban tartani. Az előbb azt mondtuk, hogy aki szent, az mindenkitől elszigeteltnek tűnik. Ebben a jelenetben egy olyan történést látunk, amikor a szent Isten megosztja Magát egy emberi lénnyel, Ésaiással, megmutatja Magát neki és szól hozzá. Ezek szerint nem elszigetelt tőlünk Isten - csak mi hisszük Róla, tévesen.

Vajon hogyan lehet összeegyeztetni a makulátlan tökéletességet, a szentséget, az elkülönítettséget az alázattal és lehajlással? Éppen Ésaiás fogalmazta meg ezt, lehet, hogy azért, mert valamennyire csak egy ilyen jelenet után lehet erről fogalmat alkotni: "Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét" (57:15).

Magasságban és szentségben - ez jelenti a számunkra elképzelhetetlenül elérhetetlen tisztaságot és dicsőséget. Istent sokan csak e tulajdonsága alapján tudják elképzelni. Pedig Ő amennyire szent és dicsőséges, éppen annyira lakik a legmélyebbre süllyedt emberrel, a megtört és alázatos lelkűvel is.

Amilyen magasan van Isten trónja a mennyekben, olyan mélyre hajolt az emberért. Isten Fia megszületett egy büdös istállóban, hogy a legszennyesebb emberi szív se féljen Őt befogadni. Megalázkodott a legfájdalmasabb és legmegszégyenítőbb halálig, a kereszthalálig, hogy senki se legyen az emberek között, akinek a fájdalmait ne tudná átérezni.

Ha Isten szentsége ez a kettő együtt, akkor egyáltalán nem félelmetes és nem is megfoghatatlan az Ő dicsősége...