hétfő, december 07, 2009

Keresztény közösség

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.”

Kolossébeliekhez írt levél 3:13

„Nagyon jó keresztény lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet” – mondja Adrian Plass, a már klasszikusnak számító, Egy kegyes kétbalkezes naplója című könyvében. Szerintem sokan egyetértünk vele.

Lehet, hogy furcsa egy ilyen idézettel kezdeni, de mégis azt gondolom, kellő humorérzék, és önirónia nélkül nehezebb egymást elviselni. Merthogy sokfélék vagyunk, és az egymás elhordozásának nehézsége nem egyszerűen abból ered, hogy ki a bűnösebb, és ki a szentebb. Különbözőek vagyunk, színesek, sokfélék, és ha a másik más mint én, az már szemet szúr. Ha pedig olyan mint én, talán saját hibáimat gyűlölöm meg benne.

Isten jól tudta azt, hogy szükségünk van emberi közösségre, hogy jellemünket csiszolni tudja. A gyülekezet nagy családjánál semmi sem alkalmasabb erre. Aki azt gondolja, hogy akkor is tud jó keresztény lenni, hogy ha nem vállal igazi közösséget gyülekezetével, vagy Isten tágabb értelemben vett családjával, az az isteni szeretet képességével is híján van.

Az isteni (agapé) szeretet képes a teherhordozásra, az őszinte megbocsátásra, a sérelmek lerendezésére, a bocsánatkérésre – magyarul, az igaz szeretet megélésére. Mikor másokkal súrlódunk, közben csiszolódunk. Ezt egyedül nem vagyunk képesek megvalósítani.

Milyen jó lenne másként látni egymást. Jézus szemével, aki nemcsak elhordozta érthetetlen, makacs tanítványait, hanem kész volt fel is áldozni magát értük.