Istennek tett fogadalom
„Mikor Istennek fogadást téssz, ne halogasd annak megadását; mert nem gyönyörködik a bolondokban. A mit fogadsz, megteljesítsd!”
(Prédikátor könyve 5. fejezet 4. vers)
Abban a korban, amikor még alig léteztek írásos szerződések, sokkal komolyabban vették a kimondott szót, nemcsak az egymásnak, de az Úrnak tett ígéreteket is.
Mózes könyve több helyen beszél a fogadalomtételről, és arról, mikor és hogyan válik érvényessé és számon kérhetővé.
Ami bizonyos, hogy az ókorban nemcsak akkor tett valaki fogadalmat az Istennek, mert épp szorult helyzetbe került, hanem a fogadalom egyben az áldozati rendszer része volt.
Egyrészt, mert minden fogadalmat önként hoztak, másrészt ekkor áldozatot, ajándékot vittek az oltárhoz. A zsoltáros így írja: „Tegyetek fogadalmat Isteneteknek, az ÚRnak, és teljesítsétek, ti, akik körülötte vagytok! Vigyetek ajándékot a Félelmetesnek!” (Zsolt. 76:12)
Ez az áldozati ajándék nemcsak leölésre szánt jószágot jelentett. Nem egy esetben olvashatunk arról, hogy személyek magukat, vagy gyermeküket ajánlották oda Isten szolgálatára (nazírok, Sámuel, Jefte lánya) egy meghatározott időszakban, vagy életük végéig.
Ebben az időszakban ezt az ajándékot (tárgy, vagy személy) kivonták a mindennapi életből. Bár voltak esetek, mikor ezzel visszaéltek; például segítség helyett Jézus korában gyorsan rámondták valamire Korbán, azaz áldozati ajándék, s így visszatartották a segítségnyújtást.
Természetesen Jézus helytelenítette ezt a gyakorlatot, de a fogadalmakra vonatkozó szabályokat nem helyezte hatályon kívül. Sőt, azt mondta a Hegyibeszédben: „legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem” (Máté 5:37)
De jó is lenne, ha ez mindig, minden keresztényt jellemezne!
Az elmúlt szombaton keresztség volt a gyülekezetünkben, és lélekben a hét keresztelendővel együtt ismét fogadalmat tettünk, hogy önkéntes ajándékként Jézusnak szánjuk életünket, hátat fordítva régi kívánságainknak.
Mielőtt bármit tennél; emlékezz vissza saját fogadalmadra és mondj igent ismét Jézusnak!
