Biztos menedék az Úr
„Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak.”
Mózes 5. könyve 33:27a
Tíz éven belül ez a nyolcadik lakás, amiben élek. A legrövidebb idő fél év volt, a leghosszabb (jelenlegi) 4 év, amit egy-egy helyen eltöltöttem. Ebben benne vannak a városokon belüli költözések is. Akár egyedül, akár már családos emberként kellet egy új helyet belaknom, nagy kihívás volt a berendezkedés. Nem arról van szó, hogy mi hová kerüljön, hanem arról, hogy mennyire és meddig érezhetem otthon magam.
Haza megyek a szülői házhoz, haza megyünk a feleségem családjához, haza megyek az aktuális lakásunkba. Hol vagyok otthon?
Nyilvánvaló nem vagyok ezzel egyedül. Sem a helyzettel, sem az érzésekkel.
Mostanában, miközben Mózes 4. könyvét olvasom, azt látom, hogy Izrael népe vándorlási története sok mindenre megtanít ebben a tekintetben. Elindulnak Egyiptomból Isten és Mózes vezetése mellett és soha nem tudják mikor, merre kell tovább menniük. Ha Isten indult, nekik is indulni kellett. Annyit tudtak, hogy honnan jöttek, és azt, hogy hová tartanak. A szolgaságból a szabadságba. Egyiptomból Kánaánba.
Negyven év vándorlás nem lehetett könnyű, mégis egy dolgot soha nem szabad elfelejteni (ami azért gyakran előfordult), hogy Isten végig velük volt. Előttük ment a tűz és felhőoszlopban, közöttük sátorozott. Együtt élt velük. Isten és ember együtt az úton, és együtt majd a megérkezéskor. Ez a mi reménységünk, így van értelme az utazásnak. De addig is, itt is, ott is, hajlék az örök Isten.
Pár évvel ezelőtt ezt a megnyugtató érzést így fogalmaztam meg:
Béke
nem zavar a zaj
nem rémít a csend
nincsen kint, csak bent
nincsen lent, csak fent
s z é l c s e n d
megszűntek a harcok
ragyognak az arcok
nem látod a bajt
mert karjaiban tart
