csütörtök, november 05, 2009

Harc nélküli győzelem

„Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az ÚR. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az ÚR!”
Krónikák második könyve 20:17

Josafát király kapta ezt a gyönyörű ígéretet Jahaziél próféta közvetítésével. De nem ilyen egyszerű a képlet: Isten ebben az esetben nem adott azelőtt ígéretet, mielőtt a király és népe meg nem alázkodott Isten előtt.

A moábiták és az ammoniták megtámadták Júdát. Megijedt Josafát, az Urat kezdte keresni és böjtöt hirdetett egész Júdában. Ez az alap, amin keresztül már meg lehet hallani Isten halk és szelíd hangját. Amíg magabiztosak vagyunk, addig nem vagyunk kíváncsiak Istenre. Amíg nem keressük az Urat, addig Ő nem jön. Bár mindig ott áll, de mit ér, ha mi nem tudunk róla. A böjt pedig az egész népet emlékeztette arra, hogy mint nép, Istenre várnak. Nem csak a király hóbortja, ami történik, hanem a nép is egy emberként ugyanattól a Személytől várja a segítséget.

Összegyűlik az egész nép, nem azért, hogy harcászatot tanuljanak, de nem is azért, hogy bálványokat tiszteljenek, hanem azért, hogy a király közbenjárjon mindannyiukért Isten előtt. Ritka pillanat a zsidó nép történetében. A király itt azt a szerepet tölti be, amire elhívatott: a népet képviseli Isten előtt. Egy rövid dicsőítés után a király Isten tetteire, a honfoglalásra, a templomépítésre és az Egyiptomból való szabadulásra emlékezik az imádságban. Az imádság igazi kérése három rövid mondat: ítéld meg őket, nem tudjuk, mit tegyünk, csak Rád tekintünk. A lehető legjobb alapállás. A semmivel kell rendelkezni ahhoz, hogy Istenhez mehessünk. Ő tele marokba nem tud ajándékot adni, csak ha erőszakkal venné el tőlünk, amit hoztunk magunkkal, de ez nem Isten módszere. Valamivel mégis bírni kell: a remény emeli a tekintetet oda, ahol utoljára láttuk a sugarat. Egyvalamivel mégis rendelkezünk: tudjuk, honnan jön a segítség: csak Rád tekintünk.

Isten számtalanszor megsegítette a népét a harcokban, de kevésszer olvasunk arról, hogy nekik semmit sem kellett tenni a győzelemhez. Isten harcolt helyettük, a nép Isten előtt állva már megnyerte a csatát.

Ez a történet nem a mi történetünk, de mégis van benne a mi sorsunkból. A mi ellenségeinket nem így nevezik, de a túlerő ismerős. Ismerjük a megijedést, az odafordulást Istenhez, és az isteni választ, hogy a mi dolgunk az, hogy veszteg maradjunk. És ez a nehezebb! Jobban örülnénk annak az üzenetnek, hogy harcolj, védd magad! Nehezebb nyugton maradni, mint magunkat védeni, igazságos küzdelemben menteni, ami menthető. Hiszen nem mi támadunk, mi csak visszaütünk, mert ha mi nem védekezünk, senki sem véd meg minket – emlékeztet az igazságérzet rekedt hangja bennünk.

Olyan jól hangzó okokat tudunk tömött sorokban ontani magunkból magyarázatként. De előttünk egyetlen út látszik kijelöltnek: csak nézni, hogy mit tesz Isten értünk. Nincs más választás: ha mi akarunk harcolni, lehet, de akkor nem harcol Isten értünk. Védekezhetünk a saját fegyvereinkkel, de akkor Isten fegyverei a tárban maradnak kihasználatlanul.

Ma is háború dúl majd benned és körülötted. Melyik harcot választod? Isten a legjobbat ajánlja…