Istenre figyelve

„De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!”
2Móz. 4.11-12

Nem mindig jó hallani azt, amit az Úr mond. Nem mindig érezzük azt, hogy nekünk szól, amikor valami feladattal bíz meg. Jó lenne valami konkrét, ami szerintünk pontosan ránk szabott, ránk szabatott. Sokszor látjuk, mit kellene- hogyan kellene tenni; és nem gondoljuk, hogy pontosan azért látjuk, mert ez a miénk, a mi feladatunk.

Vannak sokkal alkalmasabbak nálunk. Akik jobban beszélnek, akik jobban észlelik, mit kell tenni, jobban látnak.
„Hát nem látod, Uram, mennyire alkalmatlan vagyok? Tele vagyok sok–sok hibával, nincsenek meg a képességeim, lelkiajándékaim. Kevés a bátorságom, kevés a hitem. Nem merem, nem hiszem, hogy sikerülne… Keress helyettem valaki mást! Egy sokkal, sokkal jobb embert.”

Így valahogy gondolkodhatott Mózes és így gondolkodunk mi is, Mózes-szerűen. És ilyenkor megszólal, és kérdez az Isten:
„Nem gondolod, hogy mielőtt döntöttem, végiggondoltam, ki vagy? Én hívtam fel a figyelmedet arra…; meg arra is, hogy itt az ideje, meg kell tenni! Jó lenne, ha te az én szememmel látnád magad; és nem kérnéd, hogy én lássalak téged olyannak, ahogy te látod! Nem azt nézem, milyen vagy most. Azt nézem, milyen leszel, amikor tenned kell mellettem, amit kértem. Igen, veled leszek. Eredj hát!”

Restás László

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia