Isten teremtése

Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?
Zsolt. 8.4-5

Ég, hold, csillagok. Régóta barátaink, régóta kísérnek minket utunkon. Látták, mikor születtünk, hogyan éltünk. Néma tanúi napjainknak, óráinknak. Ismerték elődeinket, ük-, déd-és nagyapáinkat, nagyanyáinkat. Sőt, eleink ismerték azok járását, mert mióta ember az ember, a csodálatos égitestek olyan pontosan követik menetrendjüket, hogy hozzájuk igazítjuk mi is időszámításunkat. Meghatározói jeles napoknak, ünnepeknek, mert hozzájuk nézve határozunk meg minden napot, hónapot és esztendőt. Alapjai az egyik legnagyobb úrnak fölöttünk, az időnek.

Oly régóta hűséges társai az emberiségnek, hogy szinte minden kultúrában meg is személyesítettük őket. Neveket adtunk nekik, jellemmel ruháztuk fel őket, hogy ne legyünk egyedül, hogy tudjuk, van tovább, az emberi léptéken túl is.

Csak kevesen vannak, akik mögéjük látnak, akik túllátnak az ég minden rétegén, a csillagok csodálatos, századmásodperc-pontos táncán. Túl a hold - saját szemünkkel - földről nem látható oldalán is. Még a tejút galaxisait is túlhaladó világokon át látnak, és felfedezik a rend mögött az Egyetlent. Az Egyetlent, a Kigondolót, az Alkotót. „Te vetettél hajdan alapot a földnek, az ég a te kezed alkotása.” (Zsoltárok 102.26)

Miért csak kevesen? Mert olyan kevés időnk van. Mikor nézünk fel rájuk? Mikor tesszük ezt sietség nélkül, elgondolkodón? Tegyük most, mert szombat van, az Egyetlen, a Kigondoló, az Alkotó tettének, a teremtésnek az emlékünnepe…

Restás László

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

A tökfőzelék és a szeretet