Amikor a jók mennek el…
"Az igaz ember elvész, és senki sem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senki sem ügyel rá. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut; és fekvőhelyén pihen, aki egyenes úton járt."
Ézs. 57.1-2 (Új fordítás)
Nem látványos. Csak lassan, csak idővel tudatosul bennünk a hiányuk. Éljük tovább a mindennapi életünket, mintha semmisem történt volna, és ez így menne sokáig, amíg egyszer megint szükségünk lenne rá. És ekkor nyilall szívünkbe a fájdalom, hogy nincs többé. Nem jön, nem teszi már a dolgát úgy, megbízhatóan, ahogy csak ő tudta. Nincs a kedves szó, a nyugalmat árasztó tekintet, a mindenkor simogató kéz, és csak nő bennünk az űr, a harag.
Miért? Miért van az, hogy mindig csak a jók mennek el? Nem gondolunk bele, hogy minden szívesség, minden érettünk végzett cselekedet sokszor nem csak értünk, hanem helyettünk is volt. Nem várt köszönetet, csak járta mindig útját és mi azt hittük fáradhatatlanul. De a mindig egyenes derék lassan meghajlott, az erőteljes izmok megvékonyodtak, csak a tekintet maradt a régi és a dallamos nevetés.
Minden áldozat fizetséget követelt, és ő sokszor fizetett mihelyettünk. Hát ezért ne haragudjunk, hát ezért ne vétkezzünk, mi örök adósok. És ezért ne másban keressük az okot, mert nekünk sem rója fel senki a tartozást. Mert minden, amit kaptunk önzetlen szeretetből fakadt, és példa volt, hogy mi is szeressünk.
Maradjon meg nekünk az Úr békessége. A tudat, hogy akit tiszteltünk, szerettünk már fekvőhelyén pihen. Hite szerint, teljes nyugalomban, öntudatlanul az egy Igaz ébresztő szavára vár.
Restás László
Restás László
