kedd, szeptember 01, 2009

A kívánatos egység legfőbb akadálya

„Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együttlakoznak az atyafiak!” Zsoltár 133,1

Micsoda idillikus kép bontakozik ki e zsoltárban! Olyan, mintha már nem is e földön lennénk, hanem a mennyben! A gyülekezet tagjai teljes egységben, szeretetben vannak együtt…. Tisztelik egymást, nincs irigység, versengés, harc, hogy ki a nagyobb…. A kedvesség, előzékenység, egymás megbecsülése az elsődleges szempont….. Ki ne vágyna egy ilyen közösségbe? Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy pont akkor, amikor a legjobban törekedtek az egységre, Sátán mindig hoz olyan dolgot, amely megbontja azt! Amikor már úgy tűnik, hogy elérjük a kívánt célt, újabb és újabb feszültségek támadnak!
Mi az oka ennek? Hiszen mindannyian békességre, szeretetre, áldásra vágyunk! Mindenki jót akar, nem? Miért van az, hogy testvér-testvér ellen támad, hogy képmutatók vagyunk, hogy a másikat lejáratjuk, rossz hírét terjesztve? Közben persze a lehető legjobb hívőknek látszunk és az „igazság bajnokaként” kegyetlen módon bánunk bárkivel, aki veszélyezteti pozíciónkat vagy tekintélyünket a gyülekezetben! De valamiről elfeledkezünk! Miközben lejátsszuk pitiáner, kispolgári játszmáinkat a közösségben, mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy „nekem van igazam”, elvész a lényeg!Az áldás, amit Isten a zsoltár végén ígér! (3.vers)
A sárdobálásban senki sem nyertes! Mindenki sáros lesz! Ha mindenáron azt akarod bebizonyítani, hogy mindig te látod a legjobban, ez egyrészt nem igaz, másrészt nem lesznek barátaid!
Ellen White a „Gondolatok a hegyi beszédről” című könyvben világosan rámutat a problémák igazi gyökerére! „Amíg önző énünk él, folyton szükségét érezzük a kellemetlenségek és bántalmazások elleni védekezésnek. Ha azonban már önző énünk halott, és életünk Krisztussal Istenben elrejtett élet, akkor a velünk szemben éreztetett lekicsinylés nem fáj többé. Süketek és vakok leszünk a gúnnyal és a bántással szemben.” (Boldogok a szelídek c. fejezet)
Nem mindig a másik a hibás! Lehet, hogy a háttérben önző énem diktál. Azt gondoljuk, hogy ha a szentség és igazság palástjával feddjük el önző énünket, nem látszik ki valódi szándékunk? Embereket félre tudunk vezetni képmutatásunkkal, de Istent nem!
A megoldást is megadja az Úr szolgálóleánya az idézet részben. „…aki Krisztustól tanul, az megszabadul önző énjétől, a büszkeségtől és az uralomvágytól; lelkében békesség honol, mert önmagát Isten Lelkének adta át. Többé nem igyekszünk magunknak a legjobb, legfőbb helyeket biztosítani, nem igyekszünk mások figyelmét magunkra vonni, tudva, hogy számunkra a legmagasztosabb hely Üdvözítőnk lábánál van.”
Ezen a mai napon próbáljuk meg még jobban megélni hitünket! Könyörögjünk Istenhez, hogy még tisztábbak lehessenek indítékaink, hogy kapcsolatainkban az Úr Jézus jelleme mutatkozzék meg! Ekkor küld áldást ránk Isten….

Kormos Tivadar