Istennek tetsző szomorúság
„Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.”
(Pál apostol 2. levele a Korintusbeliekhez 7. fejezet 10.vers)
Furcsának tűnhet, hogy egy apostol, aki ódákat zengett a filippieknek az örömről (Fil.4:4), itt pedig a szomorúsáról, mint isteni erényről beszél. Persze ennek a szomorúságnak más az oka, mint ami miatt úgy általában szomorkodni szoktak emberek.
Szinte mosolyogni való, hogy milyen apróságok miatt mekkora siralmakat tudunk produkálni, akár a kisgyerekek. Elszakadt a kedvenc ruhám! Jaj, kijött egy pattanás, hogy nézek ki! Már megint odaégett az ebéd!…
Pál az Isten szerint való szomorúságon azonban nem a külső, hanem a belső rossz tulajdonságaink feletti bánkódást érti. Arra hívja fel figyelmünket, hogy ne azért bánkódjunk, mert ’ellgéppeltünk’ valamit, hanem mert a nyers modorunkkal ismét fájdalmat okoztunk valamely szerettünknek.
Tudjuk a korinthusiak, akikhez ez a levél szól sokféle bűnt követtek el. Amit nem azért említ Pál, hogy később a XXI. század keresztényei megvetéssel nézzenek rájuk. Az apostol nem is a bűneik miatt feddi őket, hanem mert nem akarják felismerni, beismerni és elhagyni azokat.
Nem az Istent szerették, hanem az ösztöneikből jövő cselekedeteket, ezért nem is akarták leküzdeni azokat. Sőt, néhányan mikor Pál feddését hallották, megsértődtek és az apostolra kígyót-békát kiáltottak.
De a többség, ahogy a folytatásból kiderül, megérezte a féltő szeretetet, mely Pált e sorok megírására késztette:
„S íme, éppen ez a ti Isten szerint való szomorúságotok milyen nagy buzgóságot ébresztett bennetek, sőt mentegetőzést, méltatlankodást, félelmet, vágyódást, buzgólkodást és a vétkes megbüntetését! Mindenben megmutattátok, hogy ti ártatlanok vagytok a dologban.” (2 Kor 7:11 - Katolikus fordítás)
Ahogy olvassuk voltak, akik leszámoltak rossz szokásaikkal, ami az egyik hittestvérnél megütközéshez, a másiknál vágyódáshoz vezetett. Ilyen volt Jézus tiszta élete is. A farízeusoknak kihívás, a vámszedőknek meghívás.
Igen, mert senki sem szereti, amikor hibáival szembesítik, de Isten nap, mint nap így próbál minket nevelni. Ráébreszteni arra, hogy szeretne kezébe venni és formálni, alakítani.
Persze ma nem Pált küldi el, hanem a családunk valamely tagját, egy szomszédot, egy hittestvért, munkatársat, vagy a körülményeket alakítja úgy, hogy vegyük észre; még több jót szeretne nekünk adni.
Szinte mosolyogni való, hogy milyen apróságok miatt mekkora siralmakat tudunk produkálni, akár a kisgyerekek. Elszakadt a kedvenc ruhám! Jaj, kijött egy pattanás, hogy nézek ki! Már megint odaégett az ebéd!…
Pál az Isten szerint való szomorúságon azonban nem a külső, hanem a belső rossz tulajdonságaink feletti bánkódást érti. Arra hívja fel figyelmünket, hogy ne azért bánkódjunk, mert ’ellgéppeltünk’ valamit, hanem mert a nyers modorunkkal ismét fájdalmat okoztunk valamely szerettünknek.
Tudjuk a korinthusiak, akikhez ez a levél szól sokféle bűnt követtek el. Amit nem azért említ Pál, hogy később a XXI. század keresztényei megvetéssel nézzenek rájuk. Az apostol nem is a bűneik miatt feddi őket, hanem mert nem akarják felismerni, beismerni és elhagyni azokat.
Nem az Istent szerették, hanem az ösztöneikből jövő cselekedeteket, ezért nem is akarták leküzdeni azokat. Sőt, néhányan mikor Pál feddését hallották, megsértődtek és az apostolra kígyót-békát kiáltottak.
De a többség, ahogy a folytatásból kiderül, megérezte a féltő szeretetet, mely Pált e sorok megírására késztette:
„S íme, éppen ez a ti Isten szerint való szomorúságotok milyen nagy buzgóságot ébresztett bennetek, sőt mentegetőzést, méltatlankodást, félelmet, vágyódást, buzgólkodást és a vétkes megbüntetését! Mindenben megmutattátok, hogy ti ártatlanok vagytok a dologban.” (2 Kor 7:11 - Katolikus fordítás)
Ahogy olvassuk voltak, akik leszámoltak rossz szokásaikkal, ami az egyik hittestvérnél megütközéshez, a másiknál vágyódáshoz vezetett. Ilyen volt Jézus tiszta élete is. A farízeusoknak kihívás, a vámszedőknek meghívás.
Igen, mert senki sem szereti, amikor hibáival szembesítik, de Isten nap, mint nap így próbál minket nevelni. Ráébreszteni arra, hogy szeretne kezébe venni és formálni, alakítani.
Persze ma nem Pált küldi el, hanem a családunk valamely tagját, egy szomszédot, egy hittestvért, munkatársat, vagy a körülményeket alakítja úgy, hogy vegyük észre; még több jót szeretne nekünk adni.
Tóth Árpád: Isten oltó-kése
Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
