csütörtök, augusztus 06, 2009

Isten vezette népét

„Az Úr vezette egymaga, nem volt vele idegen isten.”
Mózes ötödik könyve 32:12

Isten választott Magának egy népet. Kiválasztani nem olyan nehéz – mondhatjuk. Pedig Istennek nehéz dolga volt, amikor az emberek közül válogatott, mert az Írás szerint nincs egyetlen igaz ember sem (Római levél 3:10) – nemhogy nép, még egyén sincs.

A választásig is nehéz eljutni, de utána talán még nehezebb az élet. Egy felmérés szerint abban a pillanatban, amikor döntünk egy termék megvásárlása felől, akkor az adott tárgynak már a negatívumait látjuk hangsúlyosabbnak, míg a döntés előtt a pozitívumai voltak a hívogatóbbak.

Isten nemcsak kiválasztott egy népet a sajátjának, hanem hordozta és vezette is őket. Vezetni – fájdalmakkal teli feladat. Nemcsak azért, mert téged szid a csapat, ha az éjszakai túrán téged követve lépnek a pocsolyába, mert nem szóltál elég hangosan, figyelmeztetve a kellemetlenségre, hanem azért is, mert akkor is vezetni kell, ha a nagyhangúak ordítása elnyomja azoknak a sóhaját, akik miatt talán lenne valami értelme vezetőnek lenni.

Isten olyan sok rágalmat kapott az emberi történelem folyamán az emberiségtől, aminek szerintem a számban kifejezett mértékét sem tudnánk elviselni, ha Isten megmondaná nekünk. Ez sajnos nem csoda egy olyan bolygó történetében, amelyik eleve az Isten elleni lázadás állapotában fogan és születik emberré ebbe a világba. Az igazi fájdalom az lehet Istennek, hogy a saját népe ugyanolyan hangosan bántja Istenét, mint azok, akik nem akarnak hozzá tartozni.

A pusztai vándorlás negyven éve az izraeli történelemnek egy ilyen, követésre nem méltó példatára, amelyből nem azt láthatjuk, hogy hogyan bánt Istennel egy olyan nép, akiket Isten arra kényszerített, hogy kötelesek ezentúl Őt szolgálni, hanem ez egy olyan népnek a története ez, akik önként vállalták az Istennel való szövetséget. Évezredeken keresztül egy ilyen népet felvállalni a világegyetem, tökéletességhez szokott lakói előtt, felfoghatatlan vállalkozás Isten részéről. Mert a pusztai vándorlás véget ért, de az Isten népe ugyanúgy lázong, mint a puszta sziklái között az isteni felhőoszlop árnyékában és a tűzoszlop melege mellett.

Folyamatosan úgy vezetni egy népet, hogy alig van, aki kíváncsi az útirányra, mert az idő legnagyobb részét az tölti ki, hogy hogyan lehetne a lázadók hangját olyan mértékben lehalkítani, hogy egyáltalán lehetségessé váljon az élet – nemcsak nem leányálom, de még felnőtt férfiak álma sem volt soha a történelem folyamán. Vezetni egy olyan népet, akik a tökéletes Isten eljárásaiban állandóan csak hibát találtak – minden szempontból a világ csodái közé sorolandó. Mi, emberek nem tudjuk megoldani, hogy a világon termő élelem a Földön egyenlően legyen elosztva, hogy ne legyen sokszoros túlsúly kontra éhenhalás ellentét a világon, de azt a csodát folyamatosan produkáljuk, hogy hogyan lehet a tökéletesben is hibát felfedezni – ezek vagyunk mi, emberiség, a Föld nevű bolygón.

Isten egymaga vezette a népet, nem volt vele idegen isten. Ez a mi nagy szerencsénk. Mert az idegen isten, bár sokfélének álcázza magát, mindig a legutolsó divat szerint, de egyvalakit rejt, és ő csak vádolni tud. A legszörnyűbb pedig az, hogy neki van igaza – ez a nép nem érdemel semmi jót, csak halált. Isten azonban nem így gondolta, hanem folyamatosan vezeti még a lázadó népet is azokért, akikért érdemes. Mert ő a megérdemelt halált nem a népének, hanem a saját Fiának osztotta, hogy végre lássuk meg, hogy a tökéletes Istenben nem lehet hibát találni.