csütörtök, augusztus 27, 2009

Isten majd gondoskodik

„Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”
Mózes első könyve 22:8

Ábrahám 75 évesen elhagyja Háránt. 11 év múlva gyermeke születik Hágártól. Nagy áldás egy gyermektelen férfinek - de annál kegyetlenebb a feleségének. Isten hat alkalommal ígér fiúgyermeket Ábrahámnak, miután az ígéret gyermeke, Izsák megszületik. Nem azért volt szükség erre a hat ígéretre, hogy Isten feltépje Ábrahám sebeit, a fájdalmat, amit a gyermektelenség okoz, hanem azért, hogy Ábrahám legyen teljesen biztos az isteni ígéretben. Ehhez képest Ábrahám egyszer – és ez az egy éppen elég, sőt túl sok volt – elbizonytalanodott Isten szavahihetőségében. Azt hitte, hogy a „segíts magadon, az Isten is megsegít” gyakorlatra szükség van akkor is, ha Isten közvetlenül, láthatóan és hallhatóan részt vesz az életében.

De hagyjuk a hibakeresést – végre megszületett Izsák! 25 év várakozás után! Végre!!! De mi lesz Izmáellel? Amikor Isten megmutatja, hogy mit szánt Ő nekünk, akkor a saját megoldásunk olyan erőltetettnek és szégyellnivalónak látszik. Alapesetben ez igaz, de szerintem egy ideig Ábrahámnak nem valószínű, hogy eszébe jutott, hogy bánkódnia kellene a múlt miatt, hiszen így két fia van egyszerre! Isten pedig csak egyet ígért neki! Talán még jobb is, mintha Istenre hallgatott volna (???) Sára, a felesége egy kicsit másképp gondolta. Neki biztosan eszébe jutott, hogy mennyi szívfájdalmat megspórolhatott volna magának, ha legalább ő hűséges Isten ígéretéhez. Lehet, hogy neki kellett volna – legalább önzésből – emlékeztetnie Ábrahámot Isten szó szerint bemagolt ígéreteire, hogy ne kapaszkodjanak bele a saját ötletük pókhálójába.

Sára nem sokáig tűrt. Elég volt egyszer – az utolsó csepp már észrevétlenül cseppen a pohárba – nevetni látnia Izmáelt, és ebben a percben maga előtt látta a jövőt. Itt tenni kell valamit! Nem emberséges és nem is igazságos, amit kér a férjétől, de furcsa mód Isten Sárát védi ebben a helyzetben. Az ítélet kiszabatott: Ábrahám maga bocsátja el a semmibe Hágárt és Izmáelt.

A múlt lerendezve, a vargabetű törölve, az ígéret gyermeke és a szülők boldogan élnek…, amíg Isten nem kér valami igazán nagyot Ábrahámtól: add nekem a fiút, akit én neked adtam. Nem valamit kér Isten, nem mindent, ami megszerezhető, de élettelen, hanem az egyetlent, akit nem lehet visszaszerezni, ha elveszett. Nem Ábrahám szerezte, hanem Isten adta neki. Leírhatatlan a vívódás, amit Ábrahám érezhetett, amikor vitte a fiát feláldozni. Gyermeket elveszíteni a legborzalmasabb dolog a világon, de odaadni – elmondhatatlanul nehezít a terhen. Mindezt úgy, hogy egy áldozaton már túl van, és senki sem mentette meg tőle: Izmáelt a pusztába kellett küldenie.

Az utolsó lépések közben – amikor már nincs kiút és az áldozat is gyanút fogott, mert minden megvan, de pont az áldozat hiányzik – hangzik el a mondat Ábrahámtól: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam”. Mennyire szeretjük, hogy Isten gondoskodik! Csak egyet nem tudunk elfogadni benne: azt, hogy MAJD. A többi édes, ez nagyon keserű. De mikor? A „majd” megfoghatatlan, túl messze van, túlságosan bizonytalan, túl nagy függést igényel. Mert pont ez a lényege. Isten gondoskodik, de hogy mikor, azt Ő dönti el. A legnagyobb ajándék pedig az, hogy Isten időzítése mindig pontos. A „majd” nem fog elcsúszni, pontosan akkor történik, amikor szükség van rá, ha mi nem is tudjuk, hogy mikor.