Végtelen kegyelem

„Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig.”

Zsoltárok könyve 36:6

„Honnan esik az eső? A mennyből?” – kérdezi a négy éves lányom. „Nem kicsim, a felhőkből, az égből. A menny sokkal messzebb van, azt nem látjuk.” – válaszoltam.
Felnőtt fejjel van némi fogalmunk az eső körforgásáról és Isten lakhelyét is el tudjuk képzelni valahol a világűrben, de Isten kegyelmének és hűségének mértéke már nekünk is feladja a leckét.

A zsoltáros szavai nemcsak azt mutatják, hogy mennyire nehéz Istent jellemezni emberi szavakkal, hanem benne van a személyes megtapasztalás kifejezésének vágya is.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen képtelenségeket hordunk össze, ha szerelmesek vagyunk. Lehoznánk a csillagokat szerelmünknek; el mennénk érte a világ végéig; a világ minden kincséért sem mondanánk le róla.
Mindannyian tudjuk, hogy ezek igen erős túlzások, mégis mit hallunk ki a szavakból? Szeretetet, ragaszkodást, hűséget, áldozatkészséget…
A költő szavai mögött sem a szó szerinti valóságot méricskéljük, csak azt érezzük: Isten kegyelme számunkra végtelen. Hosszú-tűrése olyan nagy, hogy nem látjuk a végét.

Végtelennek tűnik ez a kegyelem egyrészt azért, mert nincs az a bűnös cselekedet, melyet Isten ne lenne képes megbocsátani az őszintén megtérő bűnösnek. Jézus vére bőségesen elég, minden egyes ember, minden bűnének elfedezésére. Ha Isten ma is egy bárkába terelné az övéit, hogy megmeneküljenek a pusztulástól, akkora bárkát építtetne, hogy mindenki beleférjen. Az új Jeruzsálem akkor is elég nagy lenne, ha történetesen minden ember üdvözülni. Igaz, hogy nem mindenki fog megmenekülni, de ez nem Istenen fog múlni.

Azért is végtelen Isten kegyelme, mert bűneink számát sem korlátozza 7-ben, vagy 77-ben, vagy 777-ben. A 778. bűnömet is kész megbocsátani, ha kérem a kegyelmét.
Isten rendkívül bőkezű a kegyelmet illetően. Jézus elmondja az atyai háztól elköltözött fiú történetét, melyet többnyire a „tékozló fiú” történeteként ismerünk. Eltékozolja vagyonát, számolatlanul osztogatja ajándékait, de végül minden elfogy.
A történetben van még egy ember, aki legalább ennyire „tékozló”. Ez az Édesapa. Érdemtelen fiára pazarolja szeretetét, kegyelmét. Visszavárja, befogadja, ünnepi ruhába öltözteti, levágatja a hízott ökröt… (micsoda pazarlás volt ez az idősebb fiú szemében!). De ilyen a mi Istenünk. Ránk árasztja végtelen kegyelmét.

Csak ne éljünk vissza vele. Mert Isten nem bolond, nem naiv, nem következetlen… csak nagyon-nagyon szeret bennünket!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hívd meg a lelkészed egy sörre!

Világosság a sötétségben

Gyakorlati teológia