szerda, június 17, 2009

Átmeneti szenvedés, örök dicsőség

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
(Pál apostol második levele a Korinthusbeliekhez 4. fejezet 17-18. vers)
Egy alkalommal az egyik gyülekezetben a lelkipásztor több szombaton át, mintegy sorozatban feldolgozva prédikált Jézus második eljöveteléről és az azt megelőző jelekről, melynek része a rostálás, az üldözés, és természetesen a szabadulás. Azonban, amikor külön az utolsó idők nehézségeiről beszélt, többen megjegyezték, hogy ők nem akarnak szenvedni.

Igen, a valóság az, hogy a mai keresztények többsége nem akar szenvedni, nem akar nehézségekbe ütközni hite megélése kapcsán. Persze ez nem csoda, hiszen, más a társadalmi helyzet, mások a kihívások, ma nincs fizikális üldözés, nem kell az arénákban meghalni Jézusért, de sajnos az a lelkesedés sincs már meg bennünk, mint az akkori hívőkben.

Más gondok gyötörnek tehát minket, mint az első századok tanítványait, és számunkra ezek a világ legnagyobb problémái. Mi ezek elől menekülünk a kisebb ellenállás felé. Amikor pedig megpróbálkozunk az árral szemben úszni, rövidesen belefáradunk az erőlködésbe és feladjuk.

A fenti bibliavers úgy tűnhet, mintha a keresztény embernek mazoistává kell válnia, de nem erről van szó. Nem nekünk kell keresni a fájdalmakat, nem nekünk kell előidézni az üldözést.

A mi célunk, hogy jobban megismerjük Istent, hogy közelebb kerüljünk Hozzá. S ha ezért hátrányos helyzetbe kerülünk? Mondhatni mindennek ára van.

Aki sportol, a cél elérése érdekében összeszorított fogakkal tűri a fájdalmat. Lemond a kedvenc ételeiről, kevesebb időt tölt családjával, edz, fejleszti izmait a néhány másodpercnyi dicsőségért.

Gondolkodtál már azon, hogy neked mennyit ér a mennyország?

Az apostolok megértették, hogy semmi földi öröm, vagy cél nem ér fel Isten ígéreteivel. Semmi sem lehet olyan drága itt a földön, amit Jézusért szemétnek ne ítélnének.

S ha Krisztusért szenvedni kell, legyen példa, ahogy ők viselkedtek:

„miután előszólították az apostolokat, megveretvén, megparancsolák, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és elbocsáták őket. Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.” (Apcsel.5:40-42)