A régi elmúlt!
”Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”
(Koritusiakhoz írt második levél 5,17)
Megcsal a szemem, vagy valóban kevés a megváltozott életű keresztény? Úton-útfélen harsogjuk a gyönyörű szólamokat, s annyira lehangoló a szavak mögötti sivár, jézustalan valóság.
Megmaradtunk réginek. Pedig az új bort régi tömlőbe, új posztóból foltot régi ruhára…
De hát kényelmesebb így! Nemde bár? Nem kell a nyelvünkbe harapni, mielőtt kimondanánk, amire gondolunk; nem kell figyelni a másik érzéseire sem, elvégre már van egy kis gyakorlatunk, hogyan kell csinálni ezt a kereszténységet.
Elég profik lettünk, hogy elhitessük magunkkal, minden rendben van ott belül. Telnek a hetek, hónapok. Istentisztelet, imaóra, bibliaóra, testvéri óra. Hasztalan!? Inkább párbaj a lelkésszel, presbiterrel, gyülekezet vezetővel, testvérekkel. Mindegy kivel, csak harc legyen. Persze csak képletesen, átvitt értelemben… Úgy a színfalak mögött. Lehetőleg úgy, hogy minél szentebbnek tűnjek általa. Hogy csak az értse, akinek szól. Az sem baj, ha elvész az áldás, a győzelem a fontos!
Imádság, bibliaolvasás, családi áhítat? Minek az? Jól megvoltam nélküle az elmúl egy-két évbe is. Különben is elmegyek a gyülekezetbe havonta egyszer. Meghallgatom a prédikációt, meg szép imákat. Elég nekem ennyi (meg aztán én szebben is tudok ám imádkozni másoknál). Azért elmondom, mit jelentett ki nekem az Úr, s mert nem akarják azt csinálni elhatározom, hogy jól megleckéztetem a gyülekezetet és a következő hónapban egyszer sem jövök. Aztán már csak kéthavonta, félévente, végül már csak nagyon-nagyon ritkán. S közben talán azt hisszük, semmi baj velünk.
Jézus meg csak imádkozik, könyörög, sír értünk, hogy ennyire félreértettük. Újra eljön, megtanít megtalálni Édenben elveszített önmagunkat. Újra eljön, hogy szolgálhasson. Új tömlőt készíteni az új bor számára, új ruhát varrni a régi helyett.
A jó hír, hogy a régi elmúlt. Jézus eljött, s vele jött a kegyelem…! Ez lehet a reménységünk.
