Egyedül Isten ad megoldást
“Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.”
“Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.”
Zsoltárok könyve 62:2
Amikor felnyitok egy csillagászati könyvet, mindig parányinak érzem magamat. Olyan távlatokról olvashatunk, amiket szinte fel sem fogunk. Fényév: olyan hosszúságú út, amelyet a 300'000 kilométert másodpercenként száguldó fény egy év alatt tesz meg. Ez nem kevesebb, mint 9,4605 billió kilométer! És ez a távolság világunk kicsiny töredéke csupán. A csillagászat szerint Naprendszerünk egyike a galaxisunkat, a Tejutat formáló 200-400 milliárdnyi csillagnak. Napunk a Tejútrendszer középpontjától nemes nagyvonalúsággal 25'000 ± 1000 fényévre kering. És abba már belegondolni sem merek, hogy a világmindenséget nem a Tejút alkotja, hanem galaxisok megszámlálhatatlan sokasága.
Amikor ebből a perspektívából látjuk magunkat, akkor felmerül bennünk a kérdés: „Micsoda az ember?” Kozmikus méretben még csak porszem sem vagyunk! „Csak pára az emberek élete, hazug látszat a halandóké. Ha mérlegre kerülnek, a páránál is könnyebb mindegyik.” (9. vers) És milyen hatalmas hozzá képest Isten, aki mindezt a hatalmas és csodaszép világot teremtette?
Éppen ez a felmérhetetlen ellentét az, ami a zsoltárost megragadja: a Mindenható az én menedékem. Az, akinek kezéből ez a végtelen mindenség kikerült, hordoz bennünket legféltettebb kincseként! Ötvöz érdekünkben két olyan dolgot, amit mi emberek kizáró tényezőknek tartunk: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; nálad van, URam, a szeretet.” (11-12. vers)
Kozmikus erő és szeretet, mely a mi oldalunkon áll, ha igényeljük! Vajon milyen probléma vagy gond lehet az, amely megoldatlanul marad Isten íróasztalán?
