Könyörülő az Úr
„Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged.”
(86. Zsoltár 15. verse)
Mindannyian sokszor és sokféleképpen vitatkozunk, küzdünk az Úrral. Tesszük ezt azért, mert szeretnénk, ha ugyanaz a cél és szándék vezetné az Ő kezét, mint a mienket. A küzdelmünk színtere általában az ima, ami jó esetben nem egy előre megfogalmazott, vagy régóta ismételgetett részekből álló „mondóka”, hanem élő, a jelen problémáival és örömeivel terhelt és áldott, a pillanatnyi gondolatainkat és lelkiállapotunkat híven tükröző önvallomás.
„Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged.” Dávid az Örökkévalóval szerzett korábbi tapasztalata alapján mondja ki ezeket. Azonban, a kijelentés e pillanatában – és ez nagyon fontos - nem biztos benne, hogy méltó Isten kegyelmére „Fordulj hozzám, légy kegyelmes! Adj erőt szolgádnak, segítsd meg szolgálólányod fiát” (16. vers). Talán ez az a pont, ahol Dávid személyes imája bármelyikünk imája lehetne. Minnanyiunknak ez a legnagyobb küzdelmünk: újból és újból elfogadni azt, hogy Isten nem a mi „jóságunkért” hanem önmaga jóságáért könyörül rajtunk. Ez a könyörület pedig olyan bizonyos, hogy semmi sem tudja útját állni, „hiszen annyira szeretsz engem, hogy a sír mélyéből is kimentettél” (13. vers). Pontosabban, csak egy valami tudja útját állni, mégpedig a bizalmatlanságunk. Ennek leküzdésére az a legjobb gyógyszer, ha őszintén ütköztetjük félelmeinket Isten ígéreteivel és korábbi szabadításaival. Felidézni ez utóbbiakat addig, míg újból bizalommal és hittel ki tudjuk mondani: „Mutasd meg rajtam jóságod jelét, hadd lássák gyűlölőim, és szégyenkezzenek, mert te, Uram, megsegítesz, és megvigasztalsz engem.”(17. vers). Azt kívánom, hogy minden bizonytalan és Istennel vívódó imád ilyen bizonyosságot szüljön!
